Pénteken, a költészet napján végre elérkezett a MI (sokunk) várva várt esténk (estéje). Az Én, József Attila c. előadás!!!

Én személy szerint már nagyon ki voltam éhezve az Én, József Attila c. musicalra, hiszen úgy hozzá szoktam már az elmúlt fél évben, hogy havonta van 1-2 előadás. Már hetek óta készültem lélekben erre az estére. Nagyon örültem, mikor már elég régóta láttam, hallottam, hogy nincs jegy az előadásra, és keresnek jegyet. Nem hiába, a jó darabra hamar elfogy a jegy :-)

Több busszal érkeztek gyerekek is, akik nagyon szerencsések voltak – velünk együtt –, hogy a költészet napján ezt a csodálatos, Magyar szerzőktől, Magyar költőről szóló darabot láthatják, hallhatják. A mai este nekünk – a darab nagy „szerelmeseinek” – külön öröm volt, hogy a musical 50. előadását láthattuk.

Az aula tele volt emberrel, nem is akartunk ott téblábolni, mert alig hallottuk a saját hangunkat, inkább elfoglaltuk az helyünket. Megdöbbentő volt az első sorokban a rengeteg ismerős arc, akiket már rengetegszer láttam Én, JA előadásokon. Aztán persze ott volt a sok ismerősünk is, akikkel sok közös eseményben, programban volt már részünk, szerencsénk együtt. Együtt átéltünk különleges perceket, órákat :-) Teljesen otthon éreztem magam, jó volt a hangulat. Számoltuk visszafele a perceket, és végül felcsendültek az ismerős dallamok, elkezdődött az előadás. 

Az elején kis feszültséget éreztem a színpadról áradva, ami lehet, csak az én izgalmam volt és úgy éreztem, szemből jön. Áhítattal figyeltünk mindent, együtt lélegeztünk Attilával, Mártával, Flórával. 
Így 11.-edjére látva megint tudtam kis apróságokra figyelni, aggódni megint a kikötődött cipőfűző miatt (Sándor Dávid), stb... 

Jó volt újra átélni azt, amit már annyiszor sikerült. Többször lehetett érezni a feszültséget a nézőtéren, a csendet amikor, mindenki eggyé vált. Ezek olyan érzések, amiket senki nem tud elvenni tőlünk és ismeretlenül is, de néhány percre, pillanatra egyek lettünk, mi ott ~800-an + a színészek. 
Ezt a második felvonásban többször is éreztem, de ez természetes, mert a 2. felvonás „keményebb”, de annál csodálatosabb. Szünetben jó volt látni a boldog arcokat, a könnyes szemű nézőket. Amerre fordultam, mindenki a darabról áradozott. Vittünk magunkkal új embereket, akik szünetbe ragyogó szemmel jöttek hozzánk és köszönték, hogy elvittük őket. Szerintem ők is vissza fognak térni, mint eddig már annyian :-).

A végén hatalmas állótaps, szűnni nem akaró öröm, tapsvihar. Annyira lehetett érezni a tapsból is az őszinteséget és az örömöt, a szeretetet az elismerést a darab, a szerzők és a színészek felé. 
Majd jobb és baloldalról virágok érkeztek a főszereplőknek. Akik szemmel láthatólag nagyon örültek és kedvesen fogadták az ajándékokat. Aranyos volt Balázs „kedvesen megdöbbent” arckifejezése. 
Szép képeket lehetett volna csinálni, ahogy Niki és Victor megkapta a csokrot baloldalon és átsétáltak a jobb oldalra, az onnan érkező virágokért. Jobb oldalról egy kis kosárnyi virág is érkezett, amiben sok kis virág volt. Nikinek adták oda. Ez valószínűleg szétosztásra kerülhetett a szereplők között, mert előadás után többek kezében látható volt. 
A virág átadás közben is hatalmas tapsvihar volt. Igazi öröm ünneplés volt, így „csendesen”, mi nézők és a szereplők együtt. Ugyanis az, amit én titkon reméltem, elmaradt. 

Hátrasétálunk a művészbejáróhoz, hogy gratulálhassunk a szereplőknek. Kifele menet már Marcihoz és Dávidhoz is eljutott a virág, hiszen ők is kellettek ahhoz, hogy a darab ilyen sikeres legyen. A művészbejárónál Kocsák Tanár Úr is megkapta a virágokat. Öröm volt látni, ahogy jöttek ki a művészek a kis kosárból származó virágocskával, illetve a színpadon kapott csokrokkal a kezükben. 

Felejthetetlen, csodálatos és magható pillanatokban volt részünk az est folyamán. Már alig várom a következő Én, József Attilát. Ez az egy most nagyon-nagyon kevés volt. Főleg így, két hónap kihagyás után. 
Szeretem. És az a szeretet, ami a nézőktől, nézőkből áradt a színészek felé. Olyan különleges volt. Most másabb volt, mint egy szokásos Én, József Attila előadáskor szokott lenni. Persze lehet, csak én magyarázom bele, de én máshogy éreztem magam, az biztos. 

Ami viszont furcsa volt és meglepő és – a legnagyobb csalódás –, hogy nem volt semmi különleges köszöntés. Sem az 50. előadás kapcsán, sem pedig a költészet napja miatt. Tavaly volt, ez most elmaradt. Majd akkor jövőre. 

Remélem mindenki látta és érezte, hogy szeretjük a darabot és kell nekünk, NÉZŐKNEK (is)! :-) 

Köszönöm szépen a felejthetetlen 50. Előadást. És még 10-szer ennyit :- ) 

(A mai napon kiderült, hogy egy ismerősöm ismerősei is aznap este a Madáchban jártak. Nekik is nagyon tetszett az előadás, úgy ahogy volt minden. Külön kiemelték Victort, hogy valami csodásat művelt a színpadon. Az ismerősömnek ez nem volt meglepő, de „furcsa és jó” volt mástól is ezt hallania. Sokunk szerint Victor az „igazi” Attila. Persze ehhez kell még ez szuper Márta és Flóra is :-)

A lényegen nem változtat, az Én, József Attila remek előadás. Szeretjük! Köszönjük! 

Várjuk a következő előadást, akár már szeptemberben!)