A Budapesti Nyári Fesztivál keretén belül ismét megrendezésre került a Színházi szemle, melynek keretén belül 6 vidéki/határon túli társulat előadása verseng meg egymással.
Az idei év első előadásaként a csíkszeredai Csíki Társulat Tisztelt Ház című előadását láthatta/hallhatta a közönség. A társulat nem először jött Budapestre, a 2015-ös Szemlén az Édes Anna darabjukat láthattuk, melyet szintén megcsodálhattam.
A cím hallatán először valami politikai jellegű darab jutott az eszembe, melytől kicsit meg is ijedtem.

Mivel egy visszatérő társulatról van szó, bíztam abban, hogy idén is egy kellemes előadással kápráztatott el minket.  A 2 évvel ezelőtt darabot felidézve kellemes emlékek öntöttek el, így gondoltam, hogy idén is egy jó, ütős előadás részesei lehetünk majd. És ez nem is volt másként. De ne szaladjunk annyira előre. 

A 20-órai harangozásokat követően kezdetét vette a közel teltházas előadás. A mai estén a 9-sorban ültem, ahonnan tökéletesen láttam (értem az alatt, hogy láttam az előttem ülőktől, de persze a mimikát már annyira nem). Szerencsére azt nem láttam, hogy mekkora jövés-menés lehetett a hátrébb ülő nézők között; de azt hiszem jobb is, de szerintem nem volt nagy mozgás.

Kellemes, egyszerű, nem túlzó, finom díszlet fogadott minket. Oldalt pedig néhány zenész ült. Ezt nagy örömmel vettem tudomásul, mert azok a darabok mindig közelebb állnak hozzám, amelyekben felhangzik valami zene (is).

Vadnay László – Békeffi István – Márkus Alfréd trió egy zenés vígjátékot alkotott, melyet 1934-ben írtak meg.
Lendvai László rendező alakítása (is) 1934-ben játszódik, de olyan környezetben, ami ma is megállja a helyét. Nem volt „retró” hangulat, nem találkoztam idegesítő, erőltetett jelenetekkel (mint pl. a tavaly látott Vörös bestiában). Mintha a jelenben járnánk, de mégis egy kis időutazásban.
A szereplők jelleme, karaktere szerethető, még Vera sem idegesített.
Milyen merész vállalkozás lehetett ez abban az időben Vera részéről, de aki mer, az nyer. Szokták mondani. 

Budapesten járunk 1934-ben. Országgyűlés. Takács (Veress Albert) képviselő urat két hónappal ezelőtt választották be az országgyűlésbe, politikai karrierje felívelőben. Az interpelláció (ha tavaly lennénk, nem kaptam volna röhögő görcsöt – de úgy látszik a munkám még ide is elkísért) közepén egy ifjú hölgy merész vállalkozásra szánta el magát. A karzatról leszaladva Takács képviselő úrra „támadt”, mondván házassági ajánlatott tett neki és csúnyán becsapta. Ez Szepes (Kosztándi Zsolt) úrnak, aki újságíró, jól jött. Végre valami szaftos pletykáról tud írni. Gyorsan ki is faggatja a hölgyet – Halmi Verát (Sándor Anna) –, aki lelkesen mesél a 2 évvel ezelőtti történetről. Másnap az újság tele van Takács képviselő úr és Halmi Vera fényképével. Vera egy ruhaüzletben dolgozik a vénlány nővérével. Vera szerelmes a képviselőbe, de mivel esélytelennek érezte a megismerkedés lehetőségét, kénytelen volt az előző napi cselekedetet végrehajtania. Bízva abban, hogy valóban szerelem lehet közöttük. Másnap Takács Úr megjelent a ruhaüzletben, hogy kérdőre vonja a fiatal lányt. Igazi úri ember, kedves figyelmes. Vera pedig folytatta a füllentést arról az úrról, aki 2 évvel ezelőtt házassági ajánlattal szédítette…..
Szepes úr pedig minden lépésüket figyelte és közzé tette az újságban. 
Takács Úrnak egyre szimpatikusabbá kezd válni Vera. Azonban Vera nővére (Szabó Enikő) – akiről kiderül, hogy nem tud hazudni – elszólja magát a képviselő úrnak.
Így már Takács úr is „játszik”…

A prózai jelenetek között néhány dal is megszólalt, melyek igazán kellemesen csengtek a színészek torkából. Nem volt hamis; erős hangjuk volt, finoman énekeltek, megállják a helyüket az éneklős részben is. Színészileg is. A színészi játékot mindenkinél ki kell emelni, gyenge szereplőt nem éreztem. Minden karakter szerethető volt az elejétől a végéig.

Takács úr hangszíne meg kifejezetten tetszett. Sok finomság, kedvesség volt benne, nyugodtság áradt belőle.

A jelmezek, díszletek egyszerűek, de mégis csinosak és szépek voltak, melyek Kelemen Kata nevéhez fűződnek.
Ha az előadást az Újszínházas Vörös bestiával kellene összehasonlítanom, akkor a ma látott előadás toronymagasan vezetne. Mindenféle szempontból. Igen, az 1930-as, 40-es években megalkotott darabokat is meg lehet rendezni úgy, hogy „korhű maradjon”, de mégis a mai kornak/korosztálynak is befogadható, emészthető, szerethető legyen. Ez részben Lendvai Zoltán rendezéséhez is fűződik.

Azt hiszem, hogy egy erős kezdés volt, és a két évvel ezelőtti darabjuknál is erősebb és befogadhatóbb művel jöttek idén. Engem megfogott, meggyőzött.