November 19-én a Miss Saigonhoz volt szerencsénk. A szereposztást meglátva próbáltam megszabadulni a jegyektől, de sajnos nem kellett senkinek, így maradt anyumnak a névnapi színházi program. 

Az első sor nyilván sokat dob minden egyes előadáson, bármelyik színházba is járjon az ember, ezért ez most is sokat számított az estén. 
Ehhez az előadáshoz még a bemutató idején volt szerencsém. Nem nagyon jött akkor be az előadás, pedig a maihoz képest sokkal jobb volt a szereposztás, de azért adtam az előadásnak egy újabb esélyt.

Sajnos a Chris-t alakító Veréb Tamás nekem megint és megint hiteltelen volt, marad. Tudom, tudom, várjak pár évet…. De jelen van és nekem nem… Nem a hangja, hanem a feje. Nem tudom… Valamiért nem szimpatizálok vele.  Biztos tud valamit, különben nem kapna annyi főszerepet, de akkor is… Nagy az űr a két generáció (Dolhaiék-Veréb) között. Hol annak a ’30-35 évesek? Ezt a hiányt sok operettes előadásban tapasztalok, hiányolok. Még szerencse, vagy kár?, hogy engem nem kérdeznek…
Ellenben kellemes meglepetés volt Barkóczi Sándor (John). A Menyasszonytáncba is már volt hozzá szerencsénk az előző héten, de ma többet mutatott magából.
Szabó P. Szilveszterről is lemaradtunk. Ezt azért bántam, mert előzőleg is MÁZS-hoz volt szerencsém, és kíváncsi lettem volna Szilveszterre is. MÁZS jó volt, olyan, mint előzőleg.

Dancs Annamari alakította Kim-et, tetszett a játéka.
KisKero aranyos volt és hiteles, mint mindig. Anyumnak feldobta az estéjét.

Nekem is meg volt az örömöm, Csuha Lajos személyében. Eléggé felismerhetetlen volt abban a maszkban, de ott volt :-)

Természetesen voltak megható jelenetek, néhányszor majdnem megkönnyeztem, de ha ránéztem a fent említett kevésbé szimpatikus főszereplőre, akkor ez az érzésem elmúlt. A Bui-doi szám megint nagyon megérintett, szépen szólt.
A színpadon tartózkodó gyerekeken gondolkodtam. Milyen fárasztó és nehéz lehet délelőtt iskolában, este a színházban helyt állni. Vajon mennyire marad meg a kedvük és lelkesedésük később, pár év múlva? Már más most „beleszerettek a színházba” és nincs visszaút?

Összességében jobban tetszett az előadás, mint néhány évvel ezelőtt, de megint hiányzott az a valami, az a tűz, az a varázslat, ami a Mozartba és a régebbi előadásokban benne van.  Vagy tényleg ilyen magasra tettem a mércét és nagyon válogatok? Azt tudom, hogy a régi előadást (Csengeri-Kaszás-Sasvári) nem láttam, de azt a cd-t sokkal szívesebben hallgatom, mint az újat. Lehet azért, mert azt szoktam meg, és azokat a hangokat várnám vissza? Nem hiszem, hogy mostanában újra megnézem ezt az előadást.