Ma este a Miskolci Nemzeti Színház Hülyéje című bohózatát tekinthettem meg. Ez a Szemle 3. verseny előadása. Miskolcon már volt szerencsém az Úri muri című darabhoz, hát…. a nagy hóesés emlékezetesebb maradt, mint maga a mű. Onnan csak annyi, hogy rengeteget „ittak”….

Őszintén szólva, nem sokat vártam az előadástól. Félve is néztem utána. Annyit tudtam, hogy a darabot Szőcs Artúr rendezte. Ő meg Eszenyi rendezésein nevelkedett….

 
 Georges Feydeau (1862-1921) francia drámaíró egyik darabja. Az ő tollából származik Az Osztrigás mici, A Bolha a fülbe, Az úr vadászni jár, a Vigyázz a nőre, a Mit jársz meztelenül, A két Champignol, a Fernand házasodik, a Kézről kézre című darabok is. Ezek közül csak a néhány évvel bemutatásra került Madáchos Kézről-kézre című műhöz volt szerencsém. Maradandó élmény volt az biztos.
Ezek után megnéztem, hogy a bohózat mit is jelent igazán (a drámairodalom egyik válfaja, a vígjáték  egyik formája, amely a helyzetkomikumra helyezi a fő hangsúlyt, és nem a jellemkomikumra. Jellemzője az erős túlzás, mely kritikai-szatirikus célú is lehet.) Így már kezd érthetővé válni a dolog és megértettem, hogy én miért kaparom a falat a Helyzetkomikumoknál”.

Szórólap osztogatás. Két kollégámmal is találkoztam az előadás előtt. Meg is lepődtem. Ők annyira nem, mert én mondtam nekik, hogy megyek.

Teltház. 13. sor. 1 fej belógott, de mivel tudtam, hogy nem álmaim darabja – de muszáj kísérletezni és a szépet meglátni a művekben – , annyira nem zavart.. A második felvonást viszont a 3. sor közepéről szemléltem, na, az más volt. Onnan sokkal élvezhetőbbnek és látványosabbnak éreztem.

Nem is tudom, hogy mit kellene írnom. Szokásos szerelmi kalamajka. Szerencsére nem volt olyan szörnyű és unalmas, mint a már említett Kézről kézre, de nem az én világom.
Általánosságban a nagy hahotázások elmaradtak. Vajon szükséges lett volna? Nem hiányzott, hogy nem dőlt a közönség a nevetésen. Annak is örültem, hogy az olyan szörnyű és fárasztó jelenetek is kimaradtak, mint pl. vödörbe lépés, székben felbukás, stb.
Aránylag megmaradt a darab a józan gondolkodás jelenetek/érzések körében. Az erős túlzások „szerencsére elmaradtak”, de mégsem éreztem a bájt és a kedvességet, ami viszont a Tisztelt házban megvolt.

Igazából a szituációkba nem is akarok bemenni, mert elveszek a sok francia névben.
Valentin (Lajos András) és bájos felesége Lucienne-t (Czakó Julianna) nagy szerelemben élnek Franciaországban. Lucienneval közelebbről megismerkedne Valentina két barátja (Radilion és Pontagnac), de Lucienne csak akkor keveredne megcsalásba, ha kiderülne a férjéről, hogy hűtlen volt. Radilion (Rózsa Krisztián) tetszik a feleségnek, de hű. Pontagnac (Harsányi Attila) véletlenül megtudja, hogy a „hű férjet” egy londoni hölgy keresi. Kiderül, hogy mikor Valentin Londonban volt üzleti úton (ügyvéd), akkor közelebbről is megismerkedett a hölggyel. Estére randevút beszélnek meg a közeli hotelban. Megjelenik a férj (Soldignac), aki felfogadja Valentint az ügyvédévé, mivel megtudta, hogy a feleségének szeretője van. Pontagnac és Lucienne elbújnak a férj által kibérelt szoba melletti szobában és várnak. Azonban rossz szobafoglalás miatt egy idősebb házaspár – akinek a vezeték neve megegyezik Valentinnal – veszi ki. Aztán itt minden féle bonyodalom lesz – amire már nem is nagyon emlékszem – . Fontos része volt még a történetnek, hogy Pontagnac felesége megtudja, hogy férje többször megcsalta, ezért felajánlkozott a „kiéhezett” Radilion-nak. Azonban a fiatalember a szállodai szobában megismerkedik Armandinne-val (Rusznák Adrienn) – akinek a londoni férjjel lett volna találkája – és vele tölti az éjszakát. Valentin lebukik; Lucienne is elmegy Radilionhoz.
Volt egy nagy verekedés is, ahol „fogak repültek”. Rendőrségi kihallgatás; Pontagnac-ot letartóztatják. Lucienne  igyekszik megcsalni férjét, de egymásra találnak. Arra nem emlékszem, hogy Radilionnal és a Pontagnac házaspárral mi lett.

Egy mondatban leírva, ez nem az én műfajom továbbra sem.

Ami tetszett. Rózsa Krisztián alakírása – de az inkább azért, mert elegánsan bukfencezett, szaltózott, stb. ez valóban látványossá tette a darabot.
Szőcs Artúr (Gerome) alakítása volt még az, ami megfogott. Bár nyilván azért, mert neki normális karakter jutott. Az meg megmosolyogtatott, mikor elnevette magát.
A többi színész nem hagyott mély nyomot bennem.
A verekedős jelenettől falra másztam.
Amin viszont elmosolyodtam, hogy a nyomozó (Kerekes Valéria) két segédét Tigris-nek és Eufrátesz-nek hívtak.
A díszlet (Árvai György – több Vígszínházas és Miskolci előadáshoz készített díszletet) viszont annál inkább tetszett. Franciaországra jellemző fal (mintha festmények lennének); és Radilion szobájának a falra festet kutyus képe mesés volt. Finom színek, látványos, nem túlzó, maradandó.
Ez tetszett a legjobban az előadásban.
Meg az, hogy Ulmann Móni köszönt szünetben.

Másnap a két kollégámmal megtárgyaltuk a darabot és „szerencsére” őket sem fogta meg annyira.

Összességében rosszabbra számítottam, de mégsem tudom a „tetszett” darab közé sorolni.