A gimnáziumi március 15-i ünnepségeink a Madách Színházban voltak (1996—1998), ezért mindig varázslattal tértem a színházba, hiszen a „miénk”, csak mi voltunk ott. Azt azonban senki nem mondta, hogy 1999-ben elkezdik a felújítását. Döbbentve és szomorúan vettem tudomásul, hogy a IV-es  (azt hiszem „hivatalosan” 12-es) ünnepség az akkori Nemzeti Színházba (mai Pesti Magyar Színházba lesz)… Így a Madáchtól búcsúzni kellett.
Egy ismerősünktől kaptunk karácsonyra a Nyomorultakra színházjegyet. Első sor!!!
„Remegő” lábakkal mentem be a színházba; kíváncsi voltam, milyen lett a felújítás után. Gyönyörű!!!!!!!!!!! Csillogott-villogott! Tiszta, fényes, gyönyörű. „Végre” visszatértem a „színházamba”. Szerintem abban az időben még nem volt netünk, nem tudtuk, hogy milyen szereposztás lesz. Igazából nem is érdekelt. Csodálatos darab és  a Színházam. A régi, híres 87-es Nyomorultak hanganyag valahonnan megvolt, ismertem, szerettem, bár élőben sose láttam.
Miután a színházban kigyönyörködtem magam, a szereposztásra esett a tekintetünk: Sasvári, Vikidál, Szinetár, Bereczki. A „két nagy örök plátói szerelmeimet” élőbe látni. Első sorból. Mennyei volt………….  Én kb. tátott szájjal ültem végig az előadást. Érdekes Bereczki Zoli „hidegen” hagyott. A két „öreg” jobban érdekelt. Az első soros színházi élményem emlékezetes maradt. Minden tetszett, úgy ahogy volt….