A volt barátom anyukáján mindig jókat mosolyogtam, hogy elindul egyedül a színházba, stb.. Mondtam is anno a páromnak, ha idős leszek, majd én is ezt fogom csinálni…

Nem kellett idős koromig várni. Ez volt az első előadás, amit először néztem meg egyedül. Az előadást láttam már 2x, mielőtt egyedül jöttem volna. Azt hittem, mindenki engem fog majd nézni, hogy egyedül vagyok, de nem volt ilyen érzetem. Nagyon jól éreztem magam. Azóta rengetegszer voltam már egyedül színházba. Néha jobb is, mint társasággal. Meg van ennek is a szépsége.
Mint ahogy bicajozni is legtöbbször egyedül voltam, sokan azt sem értették, hogy miért. Sokak szemébe ez is olyan fura, hogy egyedül. De én erre megint csak azt tudom mondani, hogy azért ne menjek, mert nem jön velem senki?
Az előadás fantasztikus volt, mint az előző két alkalommal is. A kakasülőn ültem, ahol csupa fiatal vett körül. Örültem, hogy a diákok is kíváncsiak erre az előadásra. Persze, ha jó szereposztást fog ki az, aki először jön, akkor tényleg nem fog csalódni. A „vetítés” innen sokkal jobb, jobban lehet érezni a lóverseny hangulatát, stb. Azonban a mimika hiányzott. Nagyon hiányzott. Szünetbe beszédbe elegyedtem a fiatalokkal. Tetszett nekik az előadás, olvasták/olvassák a regényt… Vannak még igényes, normális darabra vevő fiatalok, idősek egyaránt. Örök fájdalmam, hogy évente csak néhány alkalommal látatjuk a Madách Színházban.