Ezen a napon újra a Radnóti, álmok két felvonásban című előadáson jártam. Tetszik. Experidance. Versek, sok – sok szöveges rész is. Az első nem musical, ami mégis olyasmi hatással van rám, mint néhány zenés darab.

Ez az előadás egy olyan élmény miatt lett különleges, amiben ez előtt sosem volt részem és remélem, nem is lesz.
Az előadás ment a szokott módján, látványos, nehéz, tanulságos. Második felvonás… utolsó jelenetek egyike. Kb. a „tarkón lövés” rész. A katonatiszt (Medve József) épp „lelövi az egyik rabot”, majd lefordul a színpadra és kb. a lábunk elé esett. Hogy ki mit gondolt, nem tudom. Nem tudom, rajtam kívül hányan voltak olyanok, akik tudták, hogy nem így kellett volna történne.
Olyan tehetetlennek éreztem magam. Feküdt a földön mozdulatlanul. Azt inkább hagyjuk, hogy mik jutottak/nem jutottak az eszembe.
Vártam, hogy valami ügyelő vagy valaki bejöjjön és megnézze mi van  a fekvő színésszel….
Ez alatt az előadás zavartalanul folyt tovább. 1-2 táncoson láttam, hogy tudják, hogy valami nincs rendben. Tették a dolgukat, táncoltak, lépkedtek, de a szemük a földet kereste, ott a nézőtér első sora előtt. Majd néhány perc/pillanat (nem tudom, pillanatok vagy percek teltek el) a színész felpattant, körülnézett, a sapkáját megigazította és felment a színpadra. Beállt a helyére és mondta a szövegét. Kicsit lihegve, de hibátlanul csinálta, mintha semmi sem történt volna.
Végigizgultam a maradék néhány percet. Vártam, hogy vége legyen. Én azóta mindig, minden előadásra úgy megyek be, hogy bármi megtörténhet. Remélem, hogy soha nem lesz ilyen vagy hasonló „élményben részem”. Néhány napig csak ez járt az agyamba. Azóta mindig bennem van/lesz valami kis „félsz”. Ez is egy meghatározó, „különleges” előadás volt és megint nem a szép emlékek miatt. Ez nem tőlünk és nem az előadás miatt volt……