14-én sok helyre lehetett volna menni, de már tavasszal megvettük az Aranytó című előadásra (1981 Henry Fonda és Katharine Hepburn – Amerikai film; 1990 Mensáros László és Tolnay Klári – Madách Kamara) a jegyet a Belvárosi Színház budapesti bemutatójára.

Egész nap Baján voltunk kollégákkal, – még frissen szedet kökényt is ettünk – időben elindultunk vissza, minden remek volt a Petőfi hídig… Pont ott volt a sor vége, ahol a hétvégén a futó verseny váltópontja…
Ugye visszaérünk időben a céghez? Persze (gondoltuk). A szakadó eső miatt, (na, volt ernyőm és esőkabátom is) inkább szolidaritásból nem hagytam ott őket. 3-an végigszenvedtük a budai autós közlekedést. Borzasztó volt. 18:16-ra értünk be. (17-re ígértük a visszaérezést, a többiek siettek volna a gyerekekért az oviba…) Gyors átöltözés és 26-kor már indultam is a színházba. Kabátot felhajtottam, hogy a metróhoz futva ne legyen sáros és 50-kor már a színház előtt álltam. Kicsit ziláltan érkeztem meg. És igen! Budapesten kocsi csak hajnalban és késő este jó közlekedni Ma sem jött meg a kedvem az autózáshoz.

Régen jártunk már ebben a színházban. Nem láttam változást rajta. Megint furcsálltam, hogy itt fordítva van a baloldal és a jobb oldal. Mármint ott, ahol le kell menni.
Teltház. Függöny nem volt, így a díszleteket jól meg tudtuk szemlélni. Egy szoba, szépen berendezve könyvekkel. Asztalok, székek letakarva.
(Az idős házaspár minden évben lemegy a telekre nyáron. Normann (Benedek Mikós) már kissé szenilis. Feleségével, Ethel-lel (Vári Éva) évek óta zsörtölődnek egymással, de mégis ragaszodnak egymáshoz. Még korábban Normann összeveszik a lányával (Bertalan Ágnes), aki most ír nekik, hogy eljönne a párjávál (Vasvári Csaba) néhány napra. Azonban hozzák a férfi előző hazaságából való gyereket is, akit néhány napra ott hagynak..)

Az előadás kezdetét vette.
Az elején nem éreztem nagyon magamnak az előadást, sok olyan mondat volt, amin én nem tudtam, nem is akartam nevetni. Nem is értettem, hogy mások, hogy és miért tudtak.
Nem találtam mókásnak olyan jeleneteket, amivel hetente szembesülök az öregek otthonában. De valószínűleg egyébként sem. Nem értettem 1-2 jelenetet sem (ha én lemegyek a telekre tavasszal először, akkor nem tudom felvenni a széken maradt pulcsimat, mert olyan hideg, hogy „süt”; ők meg felvették). Egy idő után már nem „feszengtem” annyit, kezdtem megszokni a közeget, a hangulatot.

Kellemesen csalódtam. Persze Benedek Miklósban és Vári Évában nem is lehet csalódni. Fantasztikusak voltak… Olyan jól lehetet látni és érezni, ahogy az „unoka” és a nagypapa kapcsolata egyre bensőségesebbé, családiasabbá válik. Ahogy visszajött a „nagypapába az élnivágyás” és a nyár szomorú vége.

Az előadás is jó volt, mely tele volt fájdalommal és érzelemmel. Jaj, de borzasztó volt azt látni, hogy Normann összeesik. Hogy lehet egy ilye eljátszani? jaj, de ……….
A vége volt igazán megható, mikor a szereplők kijöttek és meghajoltak és a két „öreg” szemében az a rengeteg szeretet, hála ami áradt. Egymás iránt és felénk is. Ez annyira tetszet és olyan szokatlanul bensőséges. Bertalan Ágit is jó volt végre élőben látni, eddig csak a szinkronhangként ismertem a hangját.

Ez túl fájdalmas és szomorú előadás ahhoz, hogy újra megnézzem, de egyébként remek előadás, csodás színészekkel.