Ma este (06. 21.) egy újabb Szemle előadáshoz lehetett részem. A Miskolci Nemzeti Színház előadását tekinthettünk meg. Miskolci Színháztól csak az Úri Murit láthattam, amit egy szóval érdekesnek minősítettem anno. Így kíváncsi voltam egy újabb miskolci műre, rendezésre. Sose hallottam erről a darabról, így érdeklődve ültem be az előadásra. 
Azt hiszem, ez nem volt az én előadásom. Az első felvonást végigszenvedtem, a második viszont sokkal élvezhetőbb volt. Az a sok elvarratlan szál, „értelmetlen beszélgetések”, amiket az első felvonásban hallhattunk és tapasztalhattunk az a 2. felvonásban kapott értelmet és jelentőséget. Azt tudom mondani, hogy azok, akik maradtak a II. részen, azok egy kicsit megmosolyogtató, vígjáték-bohózat szerű előadást élvezhettek. Akik elmentek a szünetben/ előadás közben, azok azt sajnálhatták, hogy nem adták meg az esélyt arra, hogy hátha történik valami jó, hátha kapunk egy kerek történetet. 
A hátsó szektorban ültem (ahol ritkán szoktam) – ennek ellenére jól lehetett látni –, meglepve vettem észre, hogy az emberek 10-15 perc után már távoztak is. Szerintem ez méltatlan a színészek felé, a színház felé és a többi néző felé is. Persze-persze az esetek 10-20 percében érzi az ember, hogy az adott előadás mennyire nyeri el a tetszését, de akkor is. Nem volt álom első felvonás, de azért annyira nem volt gáz, hogy előadás közben el kellejen hagyni a sátrat.  Kinek a pap, kinek a papné. De ha már színházra szánták az estjüket, legalább az első felvonást!!!!

Ion Luca Caragiale ((1852-1912) román író, drámaíró, költő, elbeszélő, újságíró, publicista. A román irodalomtörténet a legnagyobb drámaíróként és az egyik legfontosabb íróként tartja számon. Már-már nemzeti jelkép. Életében azonban nem tekintettek rá ilyen egyértelmű tisztelettel, mivel műveletlen, felkapaszkodott, demagóg szólamokat hajtogató kortársait vette célba vígjátékaiban és újságcikkeiben. A Zűrzavaros éjszaka 1879-es bemutatóját a polgárőrség ellentüntetése követte. Caragiale nem adta fel, tovább írta maró szatíráit, közben volt fordító, súgó, középiskolai tanár és színházigazgató, majd jobb híján vasúti vendéglőt működtetett és sörözőt nyitott Bukarestben. 1904-ben emigrált Berlinbe, egy rágalomnak bizonyult plágiumpert követően. Nem is tért többet vissza hazájába.)
O noapte furtunoasă (Viharos éjszaka), 1879 című műve szolgált alapul. A művet Székely Csaba (Bányatrilógia; Szeretik a banánt, elvtársak) fordította. A darab rendezője Rusznyák Gábor volt. A szereplők közül nekem egyedül csak Ullmann Móni neve csendült fel ismerősként. A többiek eddig kiestek a „látókörömből”.

A díszlet (Debreczeni Borbála) nagyon tetszett. Kb. 80-as évek béli fürdőszoba (forgótárcsás hajdú mosógép), szoba, konyha (fém tűzhely). Külön válaszfalak nem voltak, egyben láttunk minket (de elválasztás nélkül is lehetett érezni a terek határait). Ablak és bejárati ajtó. A Dumitrache (kereskedő – Gáspár Tibor) és a barátja a szobában beszélget. Megérkezett Veta a felesége (Ullmann Mónika). Előkerült a kis inas is,  akire különböző feladatokat rásóztak. Ráadásul nekiment a kapunak és a 9 házszám félig leesett, így 6-s számot mutatott. Vissza kellett volna csinálnia, de inkább aludni tért. A kereskedő elment dolgozni. A férj mesélte a barátjának, hogy szerinte szeretője van az asszonynak, de semmi bizonyíték nincs rá, csak érzi. 
Nem gondolta rosszul, ugyanis a jóképű portással – a házi jó baráttal – valóban viszonya van. Megismertünk Veta húgát (Zita – Jancsó Dóra), aki egy szórakozóhelyen ismerkedett meg egy költő (Rica Venturio – Lajos András) fiúval, aki levet küldött neki. A fiú egy költő.
A második felvonásba megérkezik a költő, aki felségül kéri a Vetát. Dumitrache hazajön, a srácnak el kell bújnia. A férj elmegy, a feleség elmondja a költőnek, hogy ő nem az, akinek gondolja, hisz a húgának, Zitának jött udvarolni, blablaba. Ekkor elérkeztünk egy olyan jelenethez, amitől én mindig rosszul vagyok. Amin sírni tudnék szánalmamba, mások meg nevetnek. A fiú meg nem történté teszi az eseményeket. Visszafelé megcsinál mindent. Ez még aranyos is volt. De utána belelépett valami festékes vödörbe, amin sokan nevettek. Ezen sírni tudnék. Elbújt a szobor mögé, ahol mindenki látja, de ezen is nevetnek. (mármint azok egy része, akik maradtak). A férj, a barát, a portás kergeti a fiút a házban, közben megérkezik Zita, aki tisztáz mindent.
 
Szóval nem az én darabom. 

Volt több olyan kiszólás, amit nekünk nézőnknek tettek fel. Pontosan nem tudom mi volt, de volt olyan, ja, maga nem nevet, alig várja, hogy vége legyen, igaz? Magának tetszik, mit gondol erről? 
Érdekes volt. Még emiatt sem billent a mérleg serpenyője arra, hogy tetszik.

Ami miatt azt mondom, hogy tényleg egyedi és különleges volt az az, ahogy beszéltek. Persze volt egy kis káromkodás is, de az a nyelvezet! Imádtam. Semmit nem jegyeztem meg belőle. Én nem hahotáztam, hanem ámultam, hogy ezt így megtanulni, gyorsan, hadarva el is mondani nyelvbotlás nélkül. Ezt a szövegvilágot Székely Csabának köszönhettük, aki könnyedén átültette a román nyelv dallamosságát  úgy, hogy nekünk is élvezhető legyen.

A beszéd stílus tetszett, a történet maga felejtős. Ilyet is láttam. Továbbra sem vagyok „vicces gyerek” és nem tudok olyanokon nevetni, amiken mások a hasukat fogják nevettükben. Szerencsére ebben a közönség megosztó volt és több volt a csendben – halkan mosolygóak többsége, mint a rengeteget nevetők.  

 Majd rohanás haza a meccsre!