Végre ma összejött a 3-asunk; mindhárman el tudtunk menni a bérletes előadásra, melynek helyszíne kivételesen a Zeneakadémia volt, azon belül a Solti terem.
A terem sokkal egyszerűbb és kisebb, mint a nagyterem, de így is álomszép. Gyönyörű ablakok, szobrocskák. Szerencsére kellemesebb hőmérséklet fogadott bennünket a nagyszínpadnál megszokottnál. A nézők öltözéke sem volt annyira szép, mint ahogy az a nagyteremben szokás, de ez egy más közönség; más előadás.
Az egy anya története című előadást csodálhattuk meg. Júniusban eljutottunk Miskolcra az ősbemutatót megnézni, ahonnan elég vegyes érzelmekkel értünk haza.
Így most előnyből indultam. Nem vártam sokat, inkább arra voltam kíváncsi, hogy mennyire ért össze, mennyivel másabb egy ilyen terembe, stb.

Teltház lett. Ugyanaz a díszlet fogadott minket, mint Miskolcon.
Elsőre a díszlet órájára tapadt a tekintetem, a jobb felső szobára, ahol az Anya (Frankó Tünde), a gyermek és a Halál (Dolhai Attila) találkozott egymással. Pont 18:07-kor kezdődött a mű. Az óra valóban addig járt, amíg a gyermek életben volt.

Nem vagyok egy nagy opera rajongó, hiába voltak ismerős színészek a színpadon, ezen ez sem tudott változtatni. Bár sokkal jobban tetszett, mint nyáron. Valószínűleg azért, mert tudtam, hogy mire számítsak. Nyáron néha szenvedtem, de most sokkal gördülékenyebbnek éreztem a művet. Azonban hiányoltam a kivetítőt. Mármint azt, ahová a szöveget vetítik ki. Sajnos Tünde és Anita énekéből szinte semmit nem értettem, ezért automatikusan többször feltekintettem, hátha angolul ki van írva, hogy kb. mégis mit énekelhetnek. Tudtam, hogy nincs szöveg, de én többször is kerestem és segítség lett volna.
Összességében hamar eltelt most az idő, nem unatkoztam, nem szenvedtem. Még Anitát is egész jól elviseltem.
Sokkal kevesebb „kéz” játékot véltem felfedezni. Főleg Veronkánál, ami egyáltalán nem hiányzott. Sománál viszont még rengeteg volt, amit továbbra sem tudok hova tenni, hogy ezzel mit akarnak kifejezni. Jobban értettem a történetet, tudtam mikor mire kell figyelni, tudtam miről szól, jobban át tudtam érezni a történéseket, de ezeket a kézmozdulatokat továbbra sem tudom hová tenni.

A helyszín csodálatos, jobban ide való, mint egy színházterembe. A zenekar látványa hiányzott. Lehet, hogy maga a zenekari játék tetszett a legjobban és nem a darab. Családiasabb és ezért drámaiabb is.
Viszont azt nem értettem, hogy néhányan hogyan tudták a végkifejletkor elhagyni a termet. Zavaró volt és bosszantó. 
Továbbra is Veronika volt a legjobb nekem a ma este és Soma. Elnézést minden Attis rajongótól, de nekem ma sem tetszett. Menjen musicalezni, hisz szerintem a szíve és a lelke ott maradt; nem láttam rajta azt a tüzet és sugárzást, amit musicalekben lehet tőle látni. Mintha szenvedett volna. Soma és Veronika jobban ott volt nekem. Anita és Tünde hangszíne zavar, de már kezdem megszokni őket.
Továbbra sem lettem nagy opera rajongó, de még egy fél órát el tudtam volna viselni.

Aki kíváncsi valami újra, másra, különlegesre az Operett Színház színészeivel, akkor az ne hagyja ki, nem egy szokványos estében lehet része. Nem szokványos, de drámai, lélekig hatoló, fájdalmas, de szép.
Szerintem jó kezdeményezés, hogy a musicales/operettes színészek is próbálkoznak operával, mert így csábító lehet a nézőknek ezzel a műfajjal való ismerkedés is.