Ma elkezdődött az évad II. nagy eseménye többünknek is, az Én, József Attila című musical.
Lelkesen, boldogan érkeztünk a színházba. Mosolyogva üdvözöltük egymást az ismerősökkel és csak az arcról ismerősöket.
Időben elkezdődött az előadás. Felcsendültek az ismerős dallamok és nekem már akkor megszakadt a szívem, összeszorult a lelkem, mintha nem tudnám, hogy mi vár ránk.

Kicsit féltem, hogy milyen – nekem nem tetsző – újításokkal állnak majd elénk, de nagy örömünkre és szerencsénkre visszakaptuk a régi, eredeti verziót. Nem volt dőlőngélés az asztal tetején (Márta/Attila), nem volt sátáni nagy kacaj a Nagyon fájnál, stb… Ezt örömmel és boldogan vettem tudomásul.

Ma este Balla Eszter volt Márta. Ennek örültem, de mégis valami hiányzott belőle. A lelke talán, de amúgy minden rendben volt.
Gallusz Niki alakította Flórát, csodás volt, mint mindig. Gyönyörűen és szívből énekelt, öröm volt hallgatni.
Nagy Balázst láthattuk Illyés Gyulának. Már rég láttam Balázst, örültem neki. Tetszett, ahogy Flórával a szemükkel játszottak amikor a szanatóriumban találkoztak, olyan tanácstalanul néztek egymásra, hogy mivel és hogy öntsék Attilába a lelket, az életet.
A kisfiú szerencsére a régi volt, de már nem olyan kicsi! A haja is más, a szemébe lógott többször is.
Victor… Most róla nem tudok mit írni, csak ennyit: Ez az övé. Ez az Ő MUSICALJE, Az Ő SZEREPE! Ő az „ATTILÁM”! Nem kérdés. Azt írtam az Annás elemzésbe, hogy Vronszkij Attilkás volt. Nem. Mégsem. Nem hasonlított a nézése, az arca egyetlen Vronszkijos nézésre. „Őrült volt”. Azok a vakító kék szemei, ahogy nézett a semmibe és a mindenbe. Ott volt minden pillanatban élt játszott és élvezte, szerette! Nem hadart (néha a Flóra megkérésénél szokott). 200 %-ot kihozott magából. És azt hiszem, ezzel mindent leírtam. Aki meg ott volt, az úgyis tudja, hogy miről beszélek.

A jön a vihar továbbra is csodálatos, látványos és félelmetes.
Azt gondoltam, hogy nem fogok ma sírdogálni, ez ment is addig, amíg az utolsó előtti jelenetnél, Flóra rá nem nézett Attilára és nem bíztatja, hogy meglátogatja, bárhol is lesz… Na, onnantól jött a pityogásom végig. Érdekes módon, anyum már a Jön a viharnál elkezdte…
Olyan jó érzés volt, a taps megkezdésekor egy nagy közös huhogás, mintha az összes nézőből akkor tört volna ki a feszültség és így könnyebbültünk volna meg.
A vastaps természetesen nem maradt el, aminek szemmel léthatóan a színészek is örömmel fogadtak. 1-2 ismerőssel az első sorból próbálkoztunk az állótappsal, de nem sokan követtek minket. Megpróbáltuk…

Ma este részese lehettünk a csodának újra.
Minden egyben volt. A közönség és a színészek is. Valami ismertellen, de mégis ismerős szeretetet és tiszteletet, bizsergését éreztem a nézők és a színészek részéről egyaránt.
Valami nagy őszinteséget és boldogságot. Nem tudom, valami furcsát. Megmagyarázhatatlan, jól eső érzéseket.
A közönséget két résznél szoktam figyelni „a te hülye, te zöld lény, kis taknyos” és a „mindenki legyen boldog, mindenki dögöljön meg” mondatok után. Ha sokan nevetnek még a második mondatnál is, akkor nem érzik át annyira a helyzetet. De kevés nevetést lehetett hallani az elején is, a kevés szinte minimális lett a másodiknál.
Én úgy elfáradtam, hogy a székben maradtam és nem tudtam felpattanni, mint az elmúlt 3 napban. Ott maradtam a színházba. Mire hazaértem felpörögtem, de mégis meghallva maradtam.