Fáradtan, de boldogan indultunk útnak, a maratoni előadás sorozat utolsó napjának. Ma anyum is jött mindkét előadásra.
Ilyen hamar szerintem egész héten nem értem a színházba. A jegykezelők, kabátszedők mosolyogva fogadtak bennünket. Már a műsorfüzeztet ajánlgatók is hangosan köszöntek J
Hiába, a Madáchba hazajárunk. Sokan.

Visszakaptam a 6. székemet 1 nap kihagyás után egész napra!!!
Az előadás elkezdődött. Gördülékenynek éreztem és jónak. Az első felvonásban sokat mosolyogtam újra Vágó Józsefné versszavalásainak a jeleneteiben, néztem a szereplők arcát és a mimikájukat. Márta és az apukája grimaszai, mikor elfejtette a feleség az Üstös című vers 3. sorát… (Sok mindent elárult az arcuk :-)

Úgy éreztem, „vidámabb” társaság gyűlt össze, kicsivel többen nevetgéltek a „könnyedebb” jelenetek alatt.  Enikő meglepett pozitív értelemben.  Komolyan.  Nem volt most olyan kis fruskás. A hangjával sose volt bajom.
Szerintem sok új néző lehetett. Ezt abból szűrtem le, hogy amikor a tüntetésen lelőtték a „kerítésen” lévő fiatalt és csend lett 1-2 tapsot lehetett hallani. Akkor döbbentem rá, hogy ez régen nekem is mekkora bajt okozott, hogy nincs idő – szünet – tapsolni, mert folyamatosan következik az újabb esemény és jelenet.
Victor valóságosan megőrültnek látszott a Nagyon fáj alatt. Tetszett az első felvonás.

Szünetben kis levegőzés, aztán fejest ugrottunk a 2. felvonásban.
A Thomas Mann üdvözlésébe is „beletapsoltak”. Újra irigyeltem azokat, akik most látták először a musicalt. Úgy sajnálom, hogy ezt már elfelejtem úgy igazán. Amikor még izgulva és tátott szájjal néztem az egészet és nem a részletek iránt érdeklődtem.
Délután Niki alakította Flórát. Jaj, olyan gyönyörűen énekelte a Ha nem szorítsz című verset, hogy rám jött a sírás, amit a tapsrendig abba sem hagytam. Szerintem még akkor is hüppögtem. Annyi minden eszembe jutott és csak úgy jöttek a gondolatok és érzések. Hogy ez vajon a színpadról mennyire látszott? Igazából nem zavart, ha látták; felvállalom én minden hülyeségemet!! De megkönnyebbültem, azt hiszem. Kijött az egész heti feszültség.

Szerintem egy őszinte, fájdalmas 2. részt láthattunk, hallhattunk. Hiába ismerem már „minden mozdulatot” és „minden mondatot”, de mégis el tud találni és szíven tud ütni. És már csak 1 előadás van vissza.
 
A hétfői siketen állótapsra buzdításom miatt nem álltam fel a tapsrendnél, de sokszor hátrapillantottam, hogy hátha. És igen! Örömmel csatlakoztam hozzájuk, így végül aztán a teljes színház állva és hatalmas tapssal fejezte ki tetszését a színészeknek és a musicalnek.
Aztán elvesztetem a fonalat, lehet, hogy 3x is kijöttek a függöny mögül? Nem hiszem, de akkor épp olyan sokáig tartott és emelkedett hangulatú volt minden, hogy azt éreztem.

Komótosan csendesen keltünk fel a helyünkről. Bepillantottam középtájt az ajtón és szotyi vagy milyen magokat vettem észre. Mindig szidom a RaM-os terrorista jegykezelőket, felügyelőket, de egyre inkább érzem azt, hogy mindenhol ilyenekre lenne szükség! A színház nem mozi és nem a nagyszoba és nem a villamosmegálló; bár kétlem, hogy oda is való lenne. Nem kültéri színház és nem focimeccs. SZÍNHÁZ! Ahova feltöltődni érkezünk és megtiszteljük a másikat és a színészeket. Nem kötelező odajárni! Vagy ez státusz szimbólum, és azért kell jönni?