05. 18-án végre elérkezett a várva várt nagy nap és a Raktárszínház. Azaz a Virágot Algernon-nak.
Azt tudtam, hogy jó lesz, nem lehet jegyet kapni, jó a darab visszhangja.

A Játékszínházast láttam, tetszett – bár kicsit mozisnak tűnt –. Utána a könyvet is olvastam, így teljesen más szemmel ültem be ma a színházba, mint néhány hónappal ezelőtt a másik színházba. Természetesen nem akartam összehasonlítani az eddigiekkel. Nagyon jó volt. Jobb volt, mint előzetesen gondoltam. Ez Musical. Más felépítése volt (nemcsak a zene miatt).
Sok párhuzam volt a két előadás között, de néhány dolog nem mindegyikben jelent meg. Itt kevesebbet voltunk a pékségben, többet az intézetben, stb. Viszont megtudhattuk, hogy milyen könyveket olvas (Robinson Crusoe, Háború és béke) és azok miről szólnak. Nem lehet és nem is szabad a Játészínessel összehasonlítani. Ez nekem jobban ütött. Ehhez talán a közelség, a zene is hozzájárult. És az élő kisegér J.
A 3. sor ellenére nagyon jól lehetett látni. Az első sorból biztos nagyon félelmetes lehet, de természetesesen, ha sikerülne jegyet szerezni oda, nem hagynám ki! 
A hangok rendben voltak, a dalok aranyosak, szívbe markolóak. Jól is jöttek, mert oldották a feszültséget és kevésbé volt fájdalmas. És rengeteg érzelem! 
Nagyon érdekes volt, ahogy Charlie kezdett szembesülni azzal, hogy milyen sokszor „palira vették”,, kinevették. Nehéz volt ezzel szembesülnie. pl- a szórakozó helyen.  Pedig mi „egészséges emberek” hányszor szembesülünk/látunk ilyet és ehhez nem lehet hozzászokni. Lehet néha jobb „tudatlannak” lenni.
Felmerült bennem, hogy mikor visszament az intézetbe és nekiesett a fiúnak, aki a helyén ült, azt miért tette. Mikor nem volt okos, nem volt vad. Vajon meddig maradt ilyen „vad”? Mit tett vele az „okos” élet. Mi is durvák vagyunk és nem is tudatosan. Vagy nem mindig.
Volt tánckar, zenekar (A zenekar is nagyon tetszett, jól lehetet hallani őket, bár felfedezni csak a legvégén sikerült. Eszembe nem jutott, hogy ott ülnek fent. Pedig nem először jártam a Raktár Színházban J), minden, ami a nagyszínpadon szokott lenni. De ez ide való, ilyen kicsi helyre, mert így jobban tud hatni és családias a hangulat is.

Szabó P. Szilveszter (dr. Srauss) hozta szigorú orvost. Talán szigorúbb is volt, mint lennie kellett volna. Jaj, megette Charlie elöl a jutalom csoki felét. L
Gömöri Máté (Nemur) kedves, figyelmes, emberséges. Szinte már Charlie barátja. jól ált neki ez a komoly szerep is.
Földes Eszter (Alice) kedves fiatal lány volt. Nekem inkább barátnő, mint tanár. Aranyos volt.
Kékkovács Marát és Sipos Imrét láthattuk a szülők szerepében. Volt 1-2 durva és szívszorító mondatuk… Az apa szenvedése jobban kijött, bár az anya a lelke mélyén is biztos nagyon szenvedett. Kékkovács Marát nem ismertem fel. Jól elmaszkírozták.
Tóth Bencel (gyerek Charlie) a törött keze ellenére (nem hiszem, hogy a darab miatt volt gipszben) remekül játszott. Nem is értem, hogy tudott egy „beteg gyereket” alakítani. Hitelesen. Hol tanulhatta ezt? Vajon hogy éli ezt meg magában? Le a kalappal előtte. 
Nádasi Veronika (Mrs. Donner) hangja beragyogta a termet. Továbbra is gyönyörű a hangja.
Kiskero csodás volt. Ebben a darabban egy teljesen más arcát láthattuk, teljesen más oldaláról ismerhettük meg. Nem azt a vidám „ugri-bugri” pörgős fiatal srácot láthattuk, hanem egy komoly arcát. Komoly volt, de mégis percenként változott. Változott, mert egyik pillanatban még a beteg Charlie-t láthattuk, majd a fokozatosan fejlődő és öntudatára ébredő Felnőtt Férfit. Majd ezek változását. És az értelmi szint teljes visszaesését. Azaz még nem a véglegest, mert a hintán ülve fel tudta sorolni az orvosok nevét.
A tapsrendnél egy fáradt, összetört, de 16 évesnél nem több srác nézett ránk. Mosolyogni nem igazán tudott.

Ma este egy igazi, remek nézőcsapat jött össze! Az a néma csend előadás végén… A csendet csak a szipogások és az orrfújások zavarták meg. Rossz volt, hogy feloltották a villanyt és következett a tapsrend. Maradtam volna még ebben a sötétben és bámultam volna ki a fejemből még egy rövidke ideig. Az ilyen pillanatokért (is) érdemes színházba menni. Hogy közösen éljünk át ilyen pillanatokat.

Hazafele az egyik barátnőm – aki igazán messze áll minden féle művész bejárósditól –, azt mondta, mikor elsétáltunk a művész bejáró előtt, hogy szíve szerint megölelné a Kiskerot, nem mondana neki semmit és továbbmenne. Igen, azt hiszem ez egy ilyen előadás (volt). Nem kell beszélni, át kellett élni és érezni az egészet. Kicsit én is megkönnyeztem. Anyum öregedett 10 évet; végigbőgte a 2. felvonást, mert ő már 2x látta, tudta, mire számíthat. Azt mondta, tavaly a Fantom után érezte így magát, akkor sírt utoljára ennyire.
Tökéletes előadás, többször nézős. Aki még nem nézte meg tegye meg, mert nagyon jó.
Igen kellenek az ilyen előadások, szembesülnünk kell, hogy Szellemileg visszamaradtak is élnek közöttünk és kicsit belelestünk, hogy milyen lehet nekik az élet. Nehéz. De lehet, hogy ők boldogabbak, mert alig tudnak valamit a világról?  (És akkor jöhet a film is valamikor…)