Néhány héttel ezelőtt tudtam meg, hogy 16-án a RaM-ba Liliomfi előadás lesz. Erre terveztem menni. Előtte egy héttel kiderült, hogy mégsem a Liliomfi, hanem a Radnóti – álmok két felvonásban című darab kerül a színpadra. Ez nem okozott nagy bánatot nekem, így meg sem fordult a fejembe, hogy visszacseréljem a jegyet. 

A RaM előterében érdekes festmények kerültek kiállításra. Nem volt rossz, de én a legtöbb esetben „mást láttam”, mint amit a képek címeinek adtak. 

Egész kedves jegyszedő lányok kezelték a jegyeket. A teremben pedig Radnótis szórólapokat is lehetett látni. Be is gyűjtöttem egyet természetesen :-) 

Az előadás előtt a kerület díszpolgára, egy idős rabbi küldött videó üzenetet, mivel aznap volt a holokauszt áldozatainak emléknapja. 1940-ben érettségizett a bácsi, alkalomhoz illően felöltözve, szépen érthetően mondta el, amit tervezett. Sajnos nem mindenre figyeltem, elkalandoztak a gondolataim. Főleg a pénteki költészet napján járt az eszem. 
Ezt követően kezdetét vette az előadás.

Szerdán láttam 4-szer a darabot, ezért úgy ültem be, hogy próbálok „apróságokra figyelni”, nem 100 %-ban Radnóti Miklósra. Az elején egész jól is ment. Figyeltem a táncosokat. Felfedeztem két táncos fiúnál, hogy a hátuk/válluk le van ragasztva. Biztos lesérültek és fájhatott nekik. De ez nem látszott a mozgásukon. Meg tudtam nézni, hogy a lányok közül kin volt/nem volt harisnya / kiscipő. Arra nem terjedt ki a figyelmem, hogy ennek volt e köze az adott jelenethez, vagy nem. Még az is ment, hogy láttam, mikor esik le az első kisfüggöny. A többit megint „sikerült elmulasztanom”. Nem hiába, vitt a darab magával. Megint, mint eddig annyiszor. Persze előnyben voltam a többiekkel szemben (nem tudom, hányan voltak, akik nem először lehettek szemtanúi ennek az előadásnak), mert tudtam, mikor mi következik, mikor mire kell jobban figyelni, és melyik irányba. Most így visszaemlékezve, előjönnek a dallamok, a hangok. Kezdem „magaménak” érezni teljesen az előadást. 
A szünetben észrevettem, hogy inkább most idősebbek voltak; iskolás csoportot nem láttam. Nem is volt nyüzsi és hangos(abb) nevetgélés sem a szünetben, sem az előadás alatt.
Szívem szerint bevittem volna szünetbe a kabátomat magammal, mert elég hideg volt… Nem akartam, hogy bárkinek is magyarázkodnom kelljen, mikor visszamegyek a terembe, így maradt a pulóverem és a sálam a második felvonásra is. 
Sajnos a hőmérséklet nem változott. Még szerencse, hogy készültem és a legvastagabb harisnyámat vettem fel. Ez a hideg még közelebbé, még fájdalmasabbá tette a mondanivalókat, a történéseket. Nem tudtam nem az összképre figyelni, az egészet láttam, nem tudtam „csak 1-2” dologra koncentrálni. Végül is ezért jövök, hogy vonzzon a / egy darab, és ne lankadjon a figyelem és egészbe lássam. 
Aztán az előadás utolsó 5 percében új dolog történt, melynek következtében teljesen új és más dolgokon kezdett el járni az agyam és nagyon furcsán éreztem magam. A nézők közül remélem nem sok mindenkinek „okozott a dolog izgalmakat”, bőven elég lehetett azoknak, akik tudták, hogy mi történt. Nagyon végigizgultam az utolsó perceket, sikerült szinte csak egyvalakire figyelnem az utolsó jeleneteknél. 
A döbbenet most is megvolt, csak más értelemben. Előadás után néhány pillanatig a helyemen maradtam és összeszedtem a gondolataimat és egy kicsit gondolkodóba estem.
Nemhiába szokták mondani – és én is minden ismétlődő előadás után elmondom – , hogy NINCS KÉT EGYFORMA ELŐADÁS :-) :-(
Újra egy fantasztikus előadásban volt részem, mindenki megint nagyon odatette magát. Köszönöm a színészeknek és a táncosoknak a szuper estét megint. 

A ruhatáros lányok is kedvesek voltak kabát kiadáskor. Megint olyan szépen fogták a kabátokat.
Másnap reggel sokkal nagyobb sokként éltem meg az előadás végét, mint azt előző este éreztem és gondoltam. Pedig akkor sem voltam olyan nyugodt. 
Akik ott voltak, úgyis tudják, mire gondolok….