22-én újra próbálkoztunk a Nemzeti Színházzal… A Johanna a máglyán című darabbal. Ahhoz képest, hogy elég messze van, elég időben odaértem. A színház továbbra is szép. Itt sosem kell a mosdónál sorba állni, pedig nincs sok wc itt sem. 

5. sorba volt helyünk, szép kényelmes székek. Nem volt teltház. Mintha mögöttünk nem is lettek volna. Annyit tudtam megnézni, hogy 1 felvonásos. Az jelenthetett 1 órát vagy 2 órát is. Nem készültem semmi különösebbre, azt gondoltam, hogy emlékezetes lesz és különleges, na de hogy ennyire!!!!!

Mit mondjak???

Elég extrém rendezés volt.
Szeretek néha 1-1 dologra figyelni, szeretem, ha valamire/valakire tudok figyelni akár 1-2 percig, stb… De itt annyi szereplő volt, kórustag, táncos, énekes, volt, hogy szinte lépni is alig tudtak a színpadon. Túlzsúfolt volt minden.
Így a zenekari árokban – kiemelkedve – látszódó szimfonikus zenekarnak is olyan hatása volt, mintha ők is a színpadon lettek volna, rájuk sem tudtam figyelni. Nem volt olyan pont, pillanat, amin megragadt volna a tekintetem, a figyelmem. Johanna hiába volt fehérbe, hiába volt jó hangja (Tompos Kátya) semmi…. Nem volt olyan momentum, ami miatt rá kellett volna figyelnem.
Szépen bemutatták, hogy micsoda technika van a színpadon. Föl-le emelkedtek a színészek, énekesek, stb. De nekem egy nagy káosz benyomását keltette, semmi szépet nem találtam benne, semmi „összkép” nem volt.

Az előadás:
Nem értettem az elején a papírok dobálást az állványról. A sok szereplő miatt nem tudtam, hogy hova figyeljek, honnan jön a hang; ki énekel, beszél és honnan. Kb. ezzel voltam elfoglalva, hogy felfedezzem, hogy honnan jön a hang. Aztán mikor megjelent a disznónak öltözött „főkolompos” és a sok birka, szamár, egyéb állatfajok akkor totál elvesztettem a fonalat. Közben Bodrogi jött az érdekes tolókocsijával. Azt meglátva nem tudtam eldönteni, hogy nagyon modern-e, vagy nagyon régi és egyáltalán mit akar szimbolizálni. Ott volt aztán Udvaros Dorottya ruhába, de mégis olyan hatása volt, mintha félmeztelen lenne. Majd a kártyalapok. Nem tudtam semmit hova tenni. Annyi volt bennem, hogy segítség! Hova kerültem és meddig fog ez tartani. Egyre többször éreztem, hogy el fogok aludni. Persze ehhez könnyen hozzásegíthetett volna a nagy, kényelmes szék is. Szerencsére azért nem történt meg az elalvás, mert egyszer csak valami zöld szőnyeg / fű jelent meg Johanna alatt, így legálabb valami szín is került a színpadra. Blaskó Péteren sem ragadt meg egy pillanatra sem a tekintetem, semmi maradandót nem hagyott.
Valami 8 képről beszéltek a darab elején. Próbáltam számolni a „képeket”, de elvesztettem azokat is. Egy örökké valóságnak tűnt az előadás.

Zene:
Nem értek én nagyon a zenéhez, de nem találtam sok fantáziát abban sem. Bár összességét tekintve sokkal jobban tetszett, mint az egész előadás és a velejárója.
Szerencsére egyszer csak vége lett. Az óránkra tekintve kiderült, hogy bő egy óra volt. Nekem 3 órának tűnt.
Próbáltunk megint nyitni, de nem… Hiányzik a Madách L

Előadás után még beszélgettünk egy keveset. Az sokkal jobb, érdekesebb és hasznosabb volt.

Sajnálom, de ez nem…. A Diótörő két hete fantasztikus volt ehhez képest.
A kézről kézrével tudnám hasonítani a hangulatomat, mikor eljöttünk. De szerintem még az is jobb volt…
Nem tudom, lesz-e itt olyan előadás, ami nagy hatással lesz rám….