Vasárnap kicsit szomorúan indultunk újra a színházba. Igen, szomorúan, mert VÉGE. Várni kell majd újra. Nem keveset.
A délutáni előadáson is akadt 1-2 ismerős. Olyanok, akik eddig (idén) nem voltak, vagy olyanok, akik mindig itt voltak.
3. sor közepén ültünk. Jól láttunk. Most már tényleg érződik, hogy összeért a darab. Persze, lehet, hogy én hangolódtam csak jobban rá/bele. 1-2 buta ember körénk keveredett, akik nagyon beleélték magukat, vagy túlságosan otthon érezték magukat, mert szó szerint hangosan beszélek 1-2 mondatot. Többször is.
Most Enikőt, Nikit, BKZ-t láthattuk. Barát Attila Illyés Gyulát alakította.
A Tegnapi Juditos Márta után furcsa volt újra Enikővel látni az előadást. Igazából nem is volt idő ezen sokat töprengeni, mert egyszer csak a Nagyon fáj című versnél jártunk. Nagyon durván elrepült az idő. Olyan hamar vége lett!
Szünetbe kis levegőzés. Rohanás vissza, nehogy felállítsuk az egész sort, hisz középen ülünk.
A második felvonás…. Pillanatok alatt eltelt, úgy, mint még soha. Niki olyan gyönyörűt énekelt, zengett a nézőtér. Kicsit meg is könnyeztem. Az utolsó jelenetek is szépek voltak.
Próbálkoztunk az állótapssal, de nem sokan követtek minket.