Évek óta ez volt az az első előadás, amihez nem volt kedvem, mert József Attila. De mivel Madáchos darab, bíztam benne…………
Költő – az irodalom tankönyvekből? Akkor nekem Radnóti, Ady, Petőfi, Arany János.  József Attila nem….. Azért nem, mert nem tudtam azonosulni a verseivel. Nem szerettem a Mama című verset (biztos, mert kötelező volt). Nehezen tudtam megtanulni a verseit. Egyedül a Mondd, mit érlel c. verset kedveltem. Nem tudom miért…. Szóval nem voltam József Attila „rajongó”….
Majd elérkezett a NAP.

Első sor közép…. Jó lett volna, ha az a súgógép nem lett volna, nem zavart volna minket. De „csak” ennyi negatív dolog jut eszembe….. Álomelőadás és „örök szerelem”. Sajnos nem tudom felidézni, hogy milyen érzések kavarogtak bennem, hiszen azóta több, mint 10x volt szerencsém ehhez az előadáshoz, minden féle szereposztásban. Azért megpróbálom……….

Teltház. Bemutatók utáni első előadás. Döbbent csend szinte mindkét felvonás alatt. Egy pisszenés, egy motoszka sehol (legalábbis így rémlik). Pislogok, élvezem az első sor okozta boldogságot (a mimika, a füst, a szenvedés, a varázslat, a színház illata, a szellő, olyan a közelség, mintha részese lennél az előadásnak…). Nem verseket szavalnak (szerencsére). Igazi musical előadás, vers részletekkel megtűzdelve. Komplett, rendes darab, mint a többi (na, ez annál több).  Nem tudom eldönteni, hogy Sanyi sír, vagy megfázás gyötri. A szeme tiszta könny. Mi lesz a következő jelenet, mire számítsak? Ez izgalommal tölt el, de félek…. És fáj…. Érzem, ha nem lesz szünet hamarosan, akkor sírni fogok. Vége.

Néhány pillanat csend, majd taps. Szünet. Mindenki komótosan hagyja el a helyét. Én össze vagyok zuhanva. Ez nagyon tetszik. József Attila tényleg tud(ott) valamit. Két fiú előttem a folyosón: „Te jó ég, József Attila annyi idősen halt meg, mint „mi vagyunk”. Nem nevetgélnek, nem kacarásznak. Én is annyi vagyok!!!!!
Szünet vége. 2. felvonás…

A nyikorgás. Az első vers………. Én padlón…. Papírzsebi a kezembe, vajon egy elég lesz? Szegény Attila, mi lett volna, ha………..De kár, hogy nem „szerettem”. Döbbent csend a nézőtéren, szipogások, orrfújások. Én még tartom magam… A lábaim megmerevedtek, arra sincs erőm, hogy a kezemet megmozdítsam. Lehet ezt még fokozni? Igen. A Mama című verssel a végén. Feladtam, sírok. (Én, ezen a versen?)… Fantasztikus volt. Meghalt mindenki szerintem. Ők is, mi is. Vége. A zenés tapsrendnek köszönhetően néha mosolyogtunk, de meghalt egy rész belőlünk. Életem egyik legjobb és legmeghatározóbb színházi élménye volt. Nem mondom, hogy nevetgéltem hazafelé, de tudtam, hogy ez is az én előadásom, és ha „lenyugszom”, majd visszatérek.
Nézze meg mindenki!!!!!!!!!!!!!!

Majd másnap József Attila után kutattam, majd utána való nap is, meg utána is…. Azóta számtalan vele kapcsolatos könyvet vettem és olvastam is el.