2011-ben rokon gyerekekkel újrapróbálkoztunk a Padlással. Kellemes hangulat volt, hasonló érzés kerített hatalmába, mint mikor kicsi voltam, de egyik (új) szereplő nem váltotta ki belőlem azt a hatást, vagy érzést, mint amit anno átéltem. De nem adtam fel, ezért a 25 éves évfordulóra el kellett mennünk.

Első sor.

Révésznek Mészáros Mátét láthattuk, aki 1-2 héttel ezelőtt a Makrancos Katában egy szál semmibe… JAJ! Túl mély nyomot hagyott az bennem. Máté egyébként aranyos volt, de nekem nem.. Ebben a darabban nem…. Az előadáson semmi különös.
Előadás után Eszenyi Enikő kijött és kihívott mindenkit, akik valaha játszottak a darabban. Balázs Pétert és Szemenyei Jánost hiányoltam, viszont voltak olyanok is, akikről nem tudtam, hogy szerepeltek (Kállai Molnár Péter, stb.) Kicsit beszélgettek, nosztalgiáztak. A végén megemlékeztek azokról, akik már nincsenek közöttünk. Jöttek a fényképek sorba, mialatt Kaszás Attila énekelte a Fény év távolságot. Én csak sírtam, sírtam és sírtam. A színpadon is néhányan. A nézők között hányan? Nem néztem.
Azt hiszem, ez nekem egy méltó zárás volt, egy jó ideig nem szeretném ezt megnézni. Kavarognak az emlékek és sose fogom már azt érezni, amit AKKOR éreztem. 
Ezzel az előadással kezdődött a gyerekkori színházi szeretetem és a felnőtt kori is, csak máshogy.

Köszönöm.

Az öcsém – azt hiszem – jól döntött. Azt mondta, hogy nem tervezi megnézni, mert benne élnek a régi, kedves emlékek és nem akarja, hogy ezt bármi is elhomályosítsa, megmásítsa. Lehet, igaza van.