Páros jegyet nyertem a ma esti (06. 30.) előadásra a 10. sorba. 16 órakor sikerült partnert szereznem magamnak. 
¾ 20 óra után futva este be az előadásra. Ma sem volt hideg. Sőt!
Kaptam fénymásolt szórólapot, melyet előadás alatt többször elő is vettem. 
Nem volt teltház. Ma este a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának előadását tekinthettük meg, mely a Városi Szemle egyik verseny előadása is egyben. Így, hogy nem volt teltház, már egy kis gyanúval foglaltam helyet és bíztam benne, hogy valami „emlékezetes és kellemes” estében lesz részünk, mert sajnáltam a ma esti partneremet… Sajnos a gyanúm beigazolódott. Nem álmaim előadását láttuk. Ha egyedül lettem volna, megfordult volna a fejembe, hogy hazamegyek, de ilyet úgysem tettem volna; a kolléganőm miatt meg próbáltam jó képet vágni, de nem nagyon sikerült. Neki sem nyerte el a tetszését. És sajnos a közönség fele is így volt ezzel, de ők el is hagyták a színházat. Gond nélkül előre ülhettünk volna a 2-5. sorba, de fel se akartam vetni az ötletet. Maradtunk a 10. sorban. 
Persze, mindig megpróbálok pozitívan hozzáállni 1-1 előadáshoz, meg azonos színházat „magával” összehasonlítani, de ma nehéz dolgom volt. Nehéz volt, mert összehasonlítási alapom nem volt, a darabról, az íróról nem hallottam. Indulás előtt újra átfutottam a neten, hogy mégis miről fog majd szólni a darab, de mire a színházhoz értem el is felejtettem. 
Még mielőtt belekezdenék a beszámolóba, ha egyáltalán bele tudok kezdeni, inkább arról írnék, hogy bennem mi játszódott le.

Kedves, fiatal színészek hada, akik szemmel láthatóan lelkeseknek tűntek. Nyilván jó érzés lehetett nekik, hogy bemutathatták Budapesten a darabjukat, de a közönség ezt annyira nem tudta díjazni. Alig volt taps és éljenzés. Szegények ezt 10-15 perc után érezték és így egyre kevesebb lelkesedést éreztem bennük. Pedig a színészi alakítás egytől egyik remek volt. Azt hiszem, ők kihozták magukból mindazt, amit lehetett. Sajnáltam őket. Nagyon. Főleg, mikor még tartott a tapsrend – azaz jöttek volna ki 3-jára, ami egyébként nem sok –, a nézők nagy része már ott sem volt, a villanyok már égtek. A zene még szólt, de a színészek nem jöttek már ki többet. Vajon mit érezhettek? Mennyire lehettek szomorúak hazafelé? Vagy nem voltak azok?? Ők megtették azt, amit tudtak és inkább örültek annak, hogy bekerültek abba a 6 előadás közé, amit bemutathattak? 
Sajnáltam őket. 
Azt hiszem, hogy ez az ide verseny nem volt annyira színvonalas, mint a tavalyi. Tavaly 4 előadást láthattam, abból kettő nagyon tetszett, a másik kettő közepesen. Idén egy megfogott, de ez a mai a második csalódást keltő előadás). 

Szóval a színészi játékon kívül semmi nem tetszett. A díszlet sok volt (sok kellékes); sokat változott és rengeteg szereplő is volt. A történet…. Nem álmaim története. Főleg nem nyár kellős közepén, a nagy melegbe, amikor kikapcsolódni vágyik az ember, nem pedig a történelmen agyalni. Ez persze megint nem a társulat és a színészek hibája. Biztos van más darabjuk is, amit kiválaszthatott volna a zsűri. Mögöttünk valami kritikusok, újságírók ülhettek, mert nekik is az volt  bajuk, hogy miért ezt, miért ide… A tapsrendet már ők sem várták meg. 

Szóval. Lev Birinszkij (1884-1951) Bolondok tánca című művét láthattuk. Az író és a darab is ismeretlen volt, de épp ezért szeretem a Nyári Fesztivált, mely olyan műveket is láthatok, melyeket „normális esetben” évközben tudomást sem vennék. Az író után kutatva magyar oldalon nem jutottam információhoz.

A történet is elég furcsán hatott rám, így nem biztos, hogy a valóságnak megfelelően tudom megörökíteni a látottakat. 1917-ben (az októberi szocialista forradalom előtt járunk) Oroszországban egy eldugott kis faluban járunk.   Iván Habarovics – a kormányzó (Mezei Zoltán) úgy hiszi, hogy jól vezeti a falut, mert nincsenek tüntetők, forradalmárok a faluban. Magára gondol és arra, hogy minél több pénzt tudjon magának megszerezni.  Az egyik inasuk forradalmár, csak jól titkolja. Van neki nagyobb baja is. Ugyanis a polgármester felesége (Vicei Natália) kinézte magának, de a fiatal srác menekül előle (több kevesebb sikerrel). Próbálja leplezni, de a polgármester tudja és sajnálja is, mivel ismeri a feleségét. 
Nem értettem, miért – de a 2.. felvonásban kiderül – , de a szereplők nagyobb méretű cserepes virágokkal járkáltak. Rejtegetnek is benne minden félét. 
Hazaérkezik a kormányzó fia külföldről. Kikérdezi apját, hogy milyen is a politikai beállítottsága. Az apa nem érti, miért fontos ez, mikor a faluban béke van és nyugalom. Közben megismerjük a falu egy szegény, egyszerű, de kicsit együgyü polgárát is, aki elmegy a polgármesterhez „hatalmas problémájával”, majd a zsidó tanítóhoz is. Hozzá azért, hogy adja vissza a fiát, akit „tanítás céljából” a férfi megvett. A zsidó mondja a szegény embernek, hogy ne legyen buta, örüljön, hogy a gyerek tanul. A szegény ember válasza, én se tanultam, ő minek tanuljon. 
Kiderül, hogy a zsidó ember kiadja az egyik szobáját, ahol a fiatalok összegyűlnek. Ott gyűlnek a forradalmár fiatalok is. Köztük az inas is és az egyik most hazatért barátja is. Kiderül, hogy ott bujkál az egyik terrorista fiatal (Lennszkij) is, akit az újságok szerint már fel is akasztottak.
A virágokat továbbra is hozzák – viszik – . A szegény ember ürügyén már elkezdik a „kis forradalmukat, a nép nevében a szobában”, mire kifundálják a tervüket, az idős ember már el is ment, nem értette mi a bajuk a fiataloknak. 
A kormányzó irodájában kiderül,hogy látogatóba érkeznek a központi hivatalból, megnézni, hogy mekkora forradalmi készültség (A polgármester jelenti rendszeresen, hogy van – ennek megfékezésére kapja a pénzt (amit eltesz).   A polgármester az asszisztense segítségével (gyilkossági kísérlet csinál,  maga ellen hogy forradalmi kísérlet legyen. Ez jól is jön a fiataloknak. Az inas magára is vállalja a merényletet. El is megy a kormányzóhoz, hogy magára vállalja a merényletet. Azért „követte el a merényletet”, hogy a kormányzó feleségével boldogan éljen.  A kormányzó azt sem hiszi el, hogy szerelmes lenne az elviselhetetlen asszonyba s azt sem, hogy ő támadt volna rá, mivel nem is volt semmi támadás. Ezt kihasználva rábeszéli a fiút, hogy a batátaival csináljanak valami mondvacsinált kis forradalmat a faluba, mert fontos lenne. A kormányzó nincs a hivatalba, az asszisztens fogadja a vendéget, akit a rendőrök forradalmárnak néztek, pedig a kormányhivatalból érkezett az ember. Őt várták.. Őt  terroristaként mutatják be a többieknek. A fiataloknak akkor lett gyanús, mikor Lenszkijként mutatták be. Tudták, hogy hazugság, hiszen Ő ott áll közöttük.  Végül valahogy kiderül, hogy ő nem forradalmár, hanem a hivatalból jött ember. A fiatokról kiderül, hogy igazi forradalmárok. A kormányzó ezen teljesen fenn akad. A fia közben bemutatja zenei tudását különböző hangszereken, a „legizgalmasabb részeken” (amivel mindenkinek a terhére van, idegeire megy, ezért mindig elzavarják). A végén, mikor a csattanóhoz érünk, mikor mindenki lebukik, róla is kiderül, hogy forradalmár. A „régi” kormányzónak mennie kell (azt hiszem). De, hogy mi lett a feleséggel, az inassal, többiekkel? Számomra nem derült ki. Lehet elfáradtam, feladtam, vagy egyszerűen már nem érdekelt. És haza vágytam. Csak egy vörös zászló lógott a színpadra a végén. A furulyás ember (akinek a dallamára az elején az összes színész a színpadra lép), újra előjött, furulyázni kezd és elkezdődik a tapsend, ami szerintem kicsit „gyászosra sikeredett” a fent említettek miatt.

Igazából fogalmam nincs mit láttunk. Biztos műveletlen vagyok, de így nyár közepén nem egy ilyen darabra vágytam, főleg nem egy határon túli tágulattól, de ez NEM AZ Ő HIBÁJUK! Ők szerintem kihozták a legtöbbet és a legjobbat abból, amit lehetett.  

Igazából azt sajnálom a leginkább, hogy itt voltam, ahelyett, hogy az EB negyeddöntőjét néztem – de legalább – hallgattam volna. Usgyi haza, hátha látom még a végét!!!

Mivel a szereplők neve és kiléte is bizonytalan, így, íme az eredeti szereposztás a színház oldaláról

http://szabadkaiszinhaz.com/?p=30&id=168