Június 27-én újra a Városmajori Szabadtéri Színpadon jártam. Most a Csíki Játékszín előadását láthattuk, melynek címe: Édes Anna. Egy olyan kötelező olvasmány, amit anno időben elolvastam. Nagyjából képben voltam, de előadás előtt azért kicsit utána jártam, hogy teljesen képbe legyek. 
Ezt az előadást azért választottam, mert a József Attila Színházban nagyon tetszettek a határon túli magyar színházak előadásai, így ezt mindenképpen meg akartam nézni, ráadásul ismert mű is.

Odafele menet a Lövőház utcában az a kevésbé szimpatikus hajléktalan megint elállta az utamat, pedig tudhatná, hogy nem… de csak azért nem, mert erőszakos. A színház előtt naptárt osztogató emberek álltak, akik persze pénzt is szedtek. Pár éve kellemetlen emlékem volt „velük”, azóta nagyon ritkán veszek el még szórólapot is. Szóval jól elállták az utat (lassítva kellett bemennem), az előadásról szóló szórólapokhoz nem tudtam odamenni miattuk. Szokásos szereposztás fényképet elkészítettem, majd besétáltam.

Első sor közepe. Meleg most sem volt, de közel nem volt az a hideg, mint amit előző alkalommal éreztünk.

Egy nagyon aranyos, korhű díszlet fogatott minket, korhű öltözékekkel. 
Az előadásban szerepet kapott egy narrátor (Keresztes Szabolcs), aki mindvégig segítségünkre volt. Ő mesélte el a regény leíró részeit, összefogta a mellékszálakat. Beszámolt a politikai helyzetről. A narrátor segítségével tudtuk meg Vizynének milyen cselédlányai voltak régen.

Az előadás 1-2 eseményt leszámítva végigkövette a regényt. Azonban nem Anna volt a középpontban, hanem az „úr-szolga” közötti kapcsolat, amit a többi szereplőn keresztül tudtuk megérteni és megismerni. Minden szereplőnek megvolt a maga flúgja (Vizyné (Bartalis Gabriella) kereste az ideális cselédet, mikor megtalálta félt, hogy elveszíti; a férje (Veress Albert) politikai karriert akart; Stefi, Moviszter cselédje (Fekete Bernadetta) tánciskolába járt, hogy egy bálba bejutva megismerkedjen egy jómódú férfival, azonban nem engedték be; Moviszter doktor felesége szeretőt keres; Jancsi (Bede Sándor) külföldi karrierről álmodott. Annát egy csendes, egyszerű lélekként ismertük meg. A többiek, mint cseléd néztek rá, aként foglalkoztak vele. Egy délutánon, mikor Vizyék meghívták a barátaikat megkínálták piskótával. Anna nem kért belőle. Ekkor Moviszter doktor (Lőrincz András Ernő), aki Annához hasonlóan egyszerű természet volt, elmagyarázta a többieknek, hogy Anna is egy érző ember, ugyanúgy, mint a többiek. Nem az emberiséget, a cselédet kell nézni, hanem az embert, a belsőt. 
Anna mindent úgy tett, ahogy mondták neki, gépként viselkedett. Miután egyre több bánat és csalódás érte, nem bírta tovább és meggyilkolta a Vizy házaspárt. 
A gyilkosságot nem láthattuk. Az utána következett eseményeket már igen. Azt, hogy a szomszédok rosszindulatú pletykákat terjesztettek róla, majd egy idő után el is felejtették.

Nem tudom, hogy azért, mert nem Anna (Czikó Julianna) „szemszögéből” láttuk az eseményeket, vagy azért, mert a társadalom életére, gondolataival ismerkedtünk meg; ahol kiderült, hogy mindenki „áldozat”, még ha nem is szó szerint kell érteni. De nem érintett meg annyira az előadás, mint amennyire azt odafele gondoltam. Valami hiányzott. A katarzis. A „dráma”. Valami hasonló érzést vártam, mint tavaly ősszel, a Tanítónő című darabot látva.

Ettől függetlenül nem volt egy rossz előadás. Legjobban Vizyné alakítása tetszett. Kicsit őrült volt, akkor is ő járt a fejemben, őt láttam magam előtt, amikor nem is volt a színpadon. Végig azt éreztem, hogy ott van, olyan hatást gyakorolt rám a „terrorizálásával”. 
Aranyos jelenet volt, mikor Anna és Jancsi között a kialakult a szerelem. De legjobban a már említett piskótás jelenetet hatott rám a legjobban. 
Összességében egy kellemes előadás részesei lehettünk, de sajnos hiányzott az a valami, ami miatt később is vissza tudjak erre az előadásra emlékezni.

Sajnos egy miatt tényleg emlékezetes maradt az előadás. Idén az itt látott 3 előadás közül ez volt az első, ahol bemondták, hogy kép és hangfelvétel készítése tilos. Ez a mellettem ülő középkorú párt nem zavarta és minden egyes új szereplő megjelenésekor fényképezésbe kezdett. Egy jó idő eltelte után ezt folytatták. Aztán jaj! azt hittem elsüllyedek – helyettük. A narrátor szemben ült velünk a lépcsőn. Épp nem beszélt, de a fényképező úrra nézett; halkan a tudtára adta, hogy nem szabad. Simán le lehetett olvasni a szájáról. Persze ezt gondolom nem sokan érzékelték…. jaj, de ciki….. Persze hamar lepergett róla, mert a tapsrendnél újra fényképezni kezdett…..
Szóval a „pofátlanságnak” is van határa….