Nyáron, mikor a Vásáry Tamás és a Kodály Zoltán Ifjúsági Világzenekar koncertjén jártam a Városmajorba, kezembe került egy szórólap, melyen Vásáry Tamás közönségtalálkozóját hirdették.
Nem sokkal utána, mikor a barátnőm is visszatért a nyaralásból és kezdtük felvenni a szálakat, vettünk jegyet erre az eseményre.
A nap szépen sütött, a Madáchban elintéztem a jegyátvételt és szép kényelmesen visszasétáltam a Zeneakadémiához. Besétáltunk a Zeneakadémiába. Még szerencse, hogy vittünk meleg blézert is, mert a légkondi folyamatosan ment. teljesen mindegy, hogy tavasz-nyár-ősz-tél van, itt mindig fázunk.

Az erélyen ültünk, közvetlenül a színpad felett, de sajnos a beszélgetésből nem sokat lehetett hallani. Látni se, mert túl szélen ültek, de ez volt a legkevesebb. Viszont hallani sem. A hangosítás nem volt az igazi vagy ők beszéltek túl halkan? Nem tudom. Viszont A MŰVÉSZ ÚR zongora játéka mindent kárpótolt. Tulajdonképpen én inkább ezért jöttem. Fantasztikus volt. Az a  rengeteg energia, ami áradta belőle és a zongorából. Sajnáltam is, hogy  szünet lett. Sajnos a 2. részben sem hallottuk jobban a beszélgetős részt. Azonban a Zongorajáték most is csodálatos volt. Olyan jól el lehetett lazulni és mindet félre lehettet tenni. és tényleg csak őt hallani. Főleg, mikor Debussy: „Holdfény”-ét hallgatva.  Lehetet gondolkodni a tegnapon (közitali) és a holnapon (futóverseny). ½ 18 körül lett vége a közönségtalálkozónak. Én inkább kiskoncertnek nevezném. Barátnőmmel még sütiztünk egyet, majd kényelmes, lassabb tempójú sétára fel!