Január óta valahogy falom a könyveket. Persze karácsonyra kaptam/vettem a nagyrészüket és nem tudom/nem akarom lerakni őket. Így volt ez ma is. ½ 19-kor kaptam észhez, hogy ajjaj! Ebből nagy késés lesz. Ugyanis Ennino Morricone (1928- )  koncertre megyek az Arénába (Aki esetleg nem tudná :-)  Morricone: Oscar, Grammy és kétszeres Golden Globe  díjas olasz zeneszerző. Leginkább a filmzenéiről híres ( Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többet, A Jó, a Rossz és a Csúf, Volt egyszer egy Vadnyugat, Volt egyszer egy Amerika, A profi, A Polip, A Missió, Aki legyőzte Al Caponét, Az Óceánjáró zongorista legendája, A lator)).

19:02-kor futottam (sprinteltem) a HÉVhez. Jó volt, hogy nem volt nálam semmi; csak a telefon, a jegy és a BKV bérlet, mert az ellenőrzések miatt a vizet úgyis elveszik. Még vártam is a járatra kicsit. Viszont az Aréna előtt az a rengeteg „motozásra váró” ember! Én itt be nem jutok 20:00-ig. Be is mondták, hogy aki nem ér be időbe, csak a szünetbe foglalhatja el a helyét. Gyorsan elkezdtem hatalmas léptekkel közeledni az egyik sor széléhez és 1 perc múlva már a kordonnal álltam; 2 perc múlva be is jutottam. És még a jegyemet is elfogadták. Voltak megint szerencsétlenebbek, akiknek az első ajtóhoz kellett menniük, mert nem fogadta el a kapu a jegyüket. Megvettem a vizemet és ¾ 20 után néhány perccel már a helyemen ültem. Barátnőmék már majd 1 órája ott voltak. Szép lassan teltház lett. Vegyes korosztály.

Egy igényes és csodás koncert szem és fültanúi lehettünk. Filmzenében és filmben nem vagyok jártas, ezért meg nem tudom mondani, hogy miket hallhattunk, viszont 1-2 szám ismerős volt. Távcsővel is rendelkeztünk, amit most külön élveztem. Ugyanis tudtam követni, hogy mikor melyik hangszer lép be. Valami csodálatos volt, ahogy az a sok hangszer együtt megszólalt, ahogy egyenként lehetett látni és hallani, ahogy a különböző hangszerek belépnek és összeáll a mű!…. Most értettem meg igazán azt, amit általános iskolában az énektanár mondott, mikor berakott komolyzenét a lemezlejátszóba. Akkor mindig arra kért minket, hogy hajoljunk a padra; csukjuk be a szemünket, lazuljunk el és hallgassuk, adjuk át magunkat a zenének. Nem nagyon értettem, csak néha tudtam azonosulni. Ma este viszont teljesen. Totál a zenére hangolódtam, átadtam magamat „Neki”. Kikapcsolódtam, miközben néha az élet nagy dolgain és a nagy MIÉRT-eken agyaltam. Sajnáltam, hogy volt szünet, mert így sejthető volt, hogy nem fogok tudni végig maradni, mert ebben a hidegben nem akarok 30 percet várni a járatra hazafelé. Szünetben mosdó, de kígyózó sor. Bekukkantottam a fiúkhoz, várt ott 2 lány a párjaikkal. Próbálták a fiúk valahogy becsempészni oda őket, én is csatlakoztam hozzájuk. Így 10 perc alatt végeztük is. Jó, hogy vannak jó fej emberkék :-)

A koncert 2. része is csodálatosan telt. De sajnos ¾ 23-kor eljöttem. Igaz, addigra a földszintiek egy kisebb része már elindult. „Szörnyű” volt, hogy a kijáratnál is majdnem sorba kellett állni, ugyanis a földszintről kijött emberek ott voltak a kijáratnál. Miért? Azok biztos nem a BKV-hoz siettek. Én olyan szomorú voltam, hogy nem maradtam a végéig, ők meg röhögve, vihogva hagyták el az Arénát. Én meg próbáltam a hangrészleteket magamba szívni. A metróra 2-3 percet vártam.

Csodálatos koncerten vehettem részt, ahol feltöltődtem, elmerültem és kikapcsolódtam. Azonban 2 hiányérzetem volt. Az egyik az volt, hogy nem volt konferanszié, vagy valaki, aki afe lvonások elején elmondta volna, hogy mit fogunk hallani és miből, stb. Illetve sajnáltam, hogy nem volt valami kivetítés, hogy épp melyik filmről van szó. A kivetítőn persze oda volt írva a szám címe, de nekem az nem mondott semmit. Lehet ezek azért hiányoztak, mert nyáron a Vive la France-n ezt olyan szépen megcsinálták. Persze teljesen más volt mind a kettő, hangulatilag, varázslatilag, mindenhogy, de valami felsorolásnak örültem volna. De ennél nagyobb bajom ne legyen. Csak mikor másnap megkérdezték, hogy miből volt, mit hallottam, akkor csak annyit tudtam mondani, hogy a Profi, meg 1-2 ismerős dolog és több ismeretlen, de tetszett.