Január első hetében néhány jegyre szert tettünk (augusztus, július, június, február hónapokra) neten, többek között a mai napra is, ahol a Magyar Nemzeti Táncegyüttes lépett fel.

A Magyar Színház előterében semmi változást nem tapasztaltam. A szereplők nevét sehol nem találtam meg. Igazából meg sem lepődtem. Aránylag otthonosan mozogtam a színház előtermében, de mégis idegenül éreztem magam, semmi ismerős arc. A nézők többsége szemmel láthatóan nem igazán volt jártas ebben a színházban, nem találták a mosdót, viszont egymást ismerték. A ruhatár ingyenes volt. Általában – ha kedves a ruhatáros személyzet – akkor mindig odaadom az előre kikészített 200 Ft-ket, de ez ma elmaradt, ugyanis vagy 5-6 ember kabátját elvette a hölgy, majd az enyémet is hajlandó volt beakasztani.
¾ 19 körül be lehetett menni a terembe. Ott sincs semmi változás. Kicsit megemelték a színpadot. Az Igazgató Úr mondott néhány mondatot, többek között azt is, hogy előadás után a büfénél közönség találkozó lesz.

Az előadás kezdetét vette. Minő meglepő, megint hideg volt. Még szerencse, hogy a vastagabb blézeremet vittem, de abban sem volt melegem. Helyzet változatlan.

A fellépők tuti nem fáztak, mert néhány perc múlva folyt róluk a víz.
Eddig még sose láttam ilyen előadást, a TV-ből teljesen másként hatottak eddig rám az ilyen fajta műsorok. Érdekes volt, de mivel senkit nem ismertem – a nézők 90%-val ellentétben – ezért nagy elemzésekbe nem kezdhetek. Ügyesen táncoltak, jól meg lehetett érteni azt, amit eltáncoltak. Egy hölgy kezéért két legény pályázott. Nagy „dillemák árán”, végül az egyiket választotta és a lagzit is megtartották.
A ruhák szépek voltak. Élőben sose láttam olyat, hogy úgy táncolnak, hogy a fejükön üveg van, abban pedig bor, azt hittem eddig, hogy az „kamu”, de nem. Nagyon tetszett. Tetszettek a ruhák, többször öltöztek át.
 
Összességében jól éreztem magam, de egyelőre ez a tánc még olyan messze áll tőlem, mint az opera. Ilyet is láttam, de ebbe a műfajba is jobban bele kell(ene) ásnom magam. Nem terveztem maradni a közönségtalálkozón, de mivel alig lézengett már valaki, mire kivettem a kabátom, gondoltam megvárom, mi lesz ebből. Mivel lent nem volt egy darab táncos sem, ezért néhányan felmentünk az emeletre. Ott is találtunk egy büfét, székekkel. Lepakoltunk kb. 4-6-an, de szóltak, hogy elmarad, mert a táncosok elmentek, mert nem jött ide föl senki. Mondták a többiek, hogy mert lent várakoztunk. Cserébe feliratkozhattunk a hírlevélre és várják az ötleteket, stb. Egy idősebb hölgy meg is jegyezte, hogy illendő lett volna kiírni a szereplők nevét, stb. Azt ígérték, elküldik e-mailbe. Azóta se kaptam meg, de a hírlevet valóban kapom. Kedvesek voltak és látszott rajtuk, hogy igyekeznek majd a kedvünkbe járni a jövőben.
Egy teljesen új világba, közösségbe csöppentem, nem bántam meg, hogy elmentem.
Én felmentem a honlapra, meg is találtam a fellépőket, de nem tudtam teljesen beazonosítani őket, sajnos nem minden felsorolt szereplőnek volt arcképe, pedig a honlapjuk frissnek tűnik.

A főszereplő hölgyet megtaláltam, ő Sánta-Bíró Anna. Akinek a férje Sánta Gergő, szintén táncos, aki le se tagadhatná a bátyját! Ezért nem tudom, hogy Gergő lehetett-e a másik főszereplő, mert biztos meglepődtem volna, jaj, a Sánta Laci majdnem hasonmása! Szóval nem tudom, ki volt a két vőlegényjelölt. Ciki, ha tényleg Gergő volt és nem ismertem fel, mert a netes fényképe alapján le se tagadhatná a tesóját. Néhány perc keresgélés után Laci blogja ki is adta, mikor tavaly ősszel a Príma Junior díjat kapott.