Szikrázó napsütésben, bár kis késéssel indultam a mai színházi duplázásra. Jó lett volna gyalog menni a körúton ebben a szép időben, de „bicebócaságom” miatt még mindig nem ajánlott most. Azért az Oktogonnál leszálltam és gyalog mentem. Pont akkor küldött egy cikket a Kisbarátnőm, melyen úgy felhúztam magam és olyan dühös lettem, hogy csak na. (Azóta is a hatása alatt vagyok. Ja A Bajnok című darabról küldte a cikket).

Mikor kezdetét vette az előadás az első taktusoknál elkezdtem csendben pityogni. Ez ki is tartott a költő bárbajos jelenetig. Éreztem, ha ezt nem hagyom abba, akkor végigbőgöm az egész előadást. Gyorsan Pusztaszeri Kornélra tekintettem, eszembe jutott „Pumukli” és így kicsit „visszarázódtam”. Azonban onnantól kezdve valami iszonyat nagy izgulás vette kezdetét rajtam és olyan érzésem volt, mintha a színpadon is lett volna valami feszültség. Minden szereplőn, jeleneten valami ilyesmit éreztem.
Idegességemet fokozta a 6. széken ülő hölgy viselkedése. Kezdés előtt levette a cipőjét és feltette a színpad oldalára a lábát. És nem vette le!!! Majd mikor elzsibbadhatott, akkor felhúzta és a székére tette. Innentől kb. a térde egy magasságba volt a színpaddal. Könyörgöm!!! Mit képzelt magáról? Hol van? Moziba se így ül az ember! Aki engem ismer, tudja, hogy sajtkukac vagyok és nem tudok normálisan ülni ( törökülésben, kifacsarodva, össze vissza ülök, mert nem szeretem lógatni a lábam), de ezt nem egy színházba, nem egy egyeztetésen, stb. teszem meg. Emberek között azért próbáljon meg viselkedni az ember, ha egyáltalán azok vagyunk-e!!! „Mert ember egyre kevesebb” – ugyebár.
Ahányszor rá néztem – azaz nem kellett ránéznem – , ha oldalra fordultam, akkor akaratlanul is láttam.

Szünetben megkerestem a kollégáimat, mert idén is eljöttek, pedig azt mondták, hogy idén kihagyják Attilkát, de nem bírták megállni.  . Tetszett nekik az eddig látottak, ők nem láttak semmi idegeskedést. Esztert érezték kicsit szétszórtnak az első percben, de utána már őt sem. A hangosítás volt furcsa nekik. De tetszett minden, jól érezték magukat.
A 2. felvonás előtt láttam bemenni azt a hölgyet, aki nem kulturáltan ült. De ez nem is fiatal volt! Lehetett annyi, mint én, ha nem több!! Persze egy 20 évesnek se megbocsátható egy ilyen ülésmód, de egy 30-on túlinak? Mi volt a célja? Hogy a színészek lássák a bugyiját? Sajnos a 2. felvonásban sem változtatott ezen, így én továbbra is feszült maradtam.

Az első sor 2. székében ültem. Érdekes módon nem volt olyan rossz. Azt hittem, hogy tényleg csak a költő párbajnál lesz „jó ott ülni”, de olyan dolgokat is észre tudtam venni, amiket eddig nem. Be lehetett látni oldalra színfalak mögé, stb. Eddig még azt sem vettem észre, hogy mikor Flóra az orvossal beszélget, a függöny mögött jár valakinek a lába – nyilván József Attilának –, de ez eddig fel sem tűnt.

Többször olyan közel volt itt Attilka, hogy rá sem mertem nézni. A díszletet néztem. Ma tűnődtem el azon is, hogy a Mama alatt olyan „félelmetesen suhognak” a függönyök. Mint a versben „s a ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba”. A Jön a vihar továbbra is gyönyörű jelenet, régen ez indított meg leginkább. Azonban egy jó ideje nekem onnan a legmeghatóbb egészen a vonatig, mikor Illyés Gyula- Attilka-Flóra találkoznak a szanatóriumba.

Ma délután Nagy Balázst és Polyák Lillát láthattuk. Bazsi és Lilla között is jól működött a szemkontaktus. Viszont eddig egyik előadás alatt sem volt Illyés Gyulán jegygyűrű. Valami olyan emlékem van, hogy régen volt. 

Lilla kicsit darabos volt, de a hangja szép továbbra is. Őt hidegebbnek, távolságtartóbbnak éreztem, mint Nikit szoktam. A feszültség végig bennem maradt.

Az előadás sikerrel lement, az álló taps is megérdemelt volt. Ma nem én voltam a kezdeményező. Csütörtökön ezt megettem egy másik nagy Attilka rajongóval, de az első sorból csak a negyed rész állt föl és néhányan hátulról. Így most nem akartam egyedül ácsorogni, de örültem, mikor láttam, hogy baloldalon már áll a sor, örömmel pattantam fel a helyemről és az egész színház követett minket.

Előadás után egy kis sétát tettünk a környéken, elemeztük az előadást és vártuk a következőt.