19 óra előtt nem sokkal estem be a színházba. De magasan van ez az emelet. És ráadásul nem is az első sorban ültünk, hanem a 2.-ban. Ennek ellenére jól lehetett látni. Persze vittem a kis távcsövemet is, amit szinte le sem vettem a szememről, de sajnos a színészi játékot nem láthattam.

Ma este Zöld Csabát láthattuk Jean Valjean-ként, Egyházi Gézát Javert-ként.
Csabán biztos nagy teher és egyben hatalmas öröm is lehetett, hogy egy ilyen nagy színházban is bemutatkozhatott. Már járt neki.
A hangja bezengte a színháztermet, de nem éreztem benne sem azt a pluszt, amit Miluban sem találtam tegnap (Az őszi közönségtalálkozón jobban lenyűgözött. Valószínűleg nincs még nagy rutinja egy ekkora nagy színházban).  A végén majdnem megkönnyeztem, de akkor Baranyai Annamari (Fantine) megszólalt és egy pillanat alatt szertefoszlott a meghatódottságom.
Géza, olyan Gézás volt. Remek hang. És nekem ennyi. Ahogy állt a korláton és énekelt, olyan volt egy pillanatra, mintha Vámpír lenne. Már a palástot is ráképzeltem. Innen fentről lehetett látni azt, mikor öngyilkos lett, hogy egy szivacsra ugrott rá, miközben a díszleten egy kivetítőt láthatunk, amiben épp süllyed el egy ember. Hangilag, magasságilag remek párja volt Csabának.
Foki Veronika (Cosette) egy kicsivel jobb volt, mint tegnap. Biztos a bemutató okozta izgalom alábbhagyott kicsit, de még mindig nem volt az igazi.
Tóth Andit láthattuk Eponine-ként. Hát…. jobb volt, mint nyáron, de meg sem közelíti Simon Bogit. Szerintem érzelmileg nem tudott még felnőni a feladathoz.
A gyerekek ma is aranyosak voltak. Egyedül Eponine maradt az, aki tegnap volt.
Robi és Ricsi ma is lenyűgöztek, azonban Fejszés Attilát kicsit fáradtnak éreztem, pénteken jobban tetszett.
Vikidál Gyula, mint pópa… Miatta már megérte elmenni…

A díszlet innen fentről sokkal szebbnek, különlegesebbnek hatott, mint lentről. Sok érdekességet lehetett innen észrevenni. Olyan dolgokra lehetett figyelni, amit az első sorból nem valószínű, hogy lehet látni.

Előadás végén az Igazgató Úr feljött a színpadra, azokat, kik tegnap is a színpadra érkezetek, ma is felmentek a színpadra, de ma sem lettem okosabb; ma is csak azokat ismertem fel, akiket eddig is tudtam, hogy kik azok.

Ma már jobban éreztem magam, az emelet ellenére is, de még ma sem érzem azt, hogy ezt „minden nap” látnom kellene.  Ma este a közönség is a szokásos, musical kedvelők társasága volt. Sok ismerős arcot láttunk, ma már „otthon éreztem” magam.

Előadás után átsétáltam a hídon és elmélkedtem.